2017. március 17., péntek


Novellák II.
Hogy halt meg anyám?


– Ma halt meg anyám – mondtam a Lillának a homokozó szélén ücsörögve.
Beleöntöttem egy nagy csomó homokot a vödrömbe, és megpaskoltam a kupac tetejét a lapátommal. Ránéztem a Lillára, aki a homokozó közepén gubbasztott. Vártam, meglepődik-e. Kicsit igen, de nem eléggé.
– Vagy talán tegnap, nem is tudom – mondtam megint. Lilla éppen a harmadik homok-sütijét fordította ki a formából, mikor ezt mondtam. A süti eltörött, a Lilla végre rám nézett.
Csak most ismerkedtünk meg egymással, és máris ilyet mondtam neki. Kíváncsi lettem, mit gondolhat magában.
– Miért halt meg? – kérdezte nagyon halkan. Olyan kis cincogós hangja volt neki, alig lehetett érteni, mit mond.
– Tessék? – kérdeztem a nyakamat nyújtogatva, és én is megpróbáltam kiönteni a vödörből a homokot, úgy hogy megmaradjon a formája, mert tortát akartam csinálni belőle. Végül sikerült, kicsit megrepedt, de azért szép lett.
– Miért halt meg? – cincogta hangosabban. Egyébként tetszett nekem ez a Lilla a ruhája miatt, szamócás ruha volt rajta, csak idegesített a vékony hangja.
Sóhajtottam:                                                                     
– Hát, nagyon beteg volt. Állandóan csak feküdt és feküdt az ágyban. A Gyuri, az unokatesóm – aki irodában dolgozik – azt mondta, azóta feküdt mindig, mióta megszülettem. Én nem is emlékszem arra, hogy láttam volna kikelni az ágyából. Az orvosok szerint nem lehetett rajta segíteni. Ez egy külön betegség, és az a lényege, hogy annyira szomorú az ember, hogy nem kel fel.
– Abban meg lehet halni? – tudakolta a Lilla, úgy, mintha nem hinné el, amit mondok. Közben alig fordult felém, mert csak a sütijeivel volt elfoglalva.
– Hát meg. Mert nem is evett semmit.
A Lilla erre rám bámult a nagy szemeivel.
– Egyáltalán semmit?
– Semmit, tényleg – meséltem tovább, míg az ujjammal a tortámat turkáltam.– Csak kekszet néha. Inni is alig ivott, csak néha kávét. Kekszen meg kávén élt, de más semmit nem ivott, meg evett az anyám. A végén pedig már tényleg semmit se.
A Lilla úgy nézett rám megint, mintha bolond lennék. Nem döbbent meg rendesen, ahogy szerettem volna. Mert azt szerettem volna, ha kicsit sajnál is, de szerintem nem sajnált. Hát mondtam még valamit, hátha az segít.
– És elkezdett zöldülni az anya, meg büdösödni. Már nem beszélt, meg semmit nem csinált, csak nézett egész álló nap, meg levegőt is vett. Szóval még élt az anyám, mikor zöldülni kezdett.
A Lilla erre mérges arcot vágott.
– Butaságokat beszélsz! – jelentette ki, és összeráncolta a szemöldökét. Megint alig hallottam, mit motyog, de valami ilyesmit mondott. A lapátját rádobta a sütijeire, leporolta a szamócás ruháját, és kiugrott a homokozóból. Ment a többi gyerekhez hintázni. Egyáltalán nem is sajnált ez a lány engem.
Én is leporoltam magam. Rajtam csak egy sima kék szoknya volt, egy fehér pólóval, nem szamócás, mert én nem szoktam ilyen szép ruhákat kapni. Eszembe jutott, hogy le fognak szidni, amiért összekoszoltam, de aztán arra gondoltam, hogy nem kár az egyszerű ruhámért.
Kicsit sétáltam a játszótéren. Megláttam egy nagy kutyát egy fa tövében, ki akart valamit kaparni. Odamentem hozzá.
– Szia, én Anikó vagyok – köszöntem neki, és megsimogattam. Egy nagy bogarat rágott éppen, azt szedte ki a földből. Biztos örült nekem, mert nagyon csóválta a farkát. Leültem a földre, és ő mellém ült, közben kilógott a bogár lába a szájából. Viccesen nézett ki.
– Szóval Margarin vagy – mosolyogtam rá, és átkaroltam a hátát, mintha régi nagy barátok lennénk. Az beleszuszogott az arcomba a bogaras szájával. Úgy tettem, mintha a kutya mondta volna, hogy az ő neve Margarin. Szép margarin színe volt.
– Ma halt meg az anyám – kezdtem nagyokat bólogatva. – Vagy valamelyik nap. Lényeg, hogy nem rég.
Nagyon tetszett a kutya, úgy pislogott rám, mintha mindent értene. Sosem volt kutyám, de mindig odamentem hozzájuk a parkban, meg a játszótéren, és beszélgettem velük. Ők nem válaszoltak, de én eljátszottam, hogy mégis.
– Hogy halt meg? Á, mindenkit ez érdekel. Hát, elütötte a vonat.
Margarin alig bírta lenyelni azt a bogarat, de mikor végre sikerült, szomorúan közelebb húzódott hozzám.
– Elmondjam az egészet? Biztos, hogy hallani akarod? A Márti szerint – a Márti a nagynéném – borzalmas eset.
Margarin bólintott, és a nyálát csöpögtetve lihegett.
– Egy éjszaka nagyon sokat ivott az anya – kezdtem. – Eléggé ivós nő volt. De ilyenkor nem csinált semmi rosszat. Csak kiment az utcára, éjszaka, egyedül. És így tévedt az állomásra. Azt sem tudta, hol van, és lefeküdt aludni a földre. Rá a sínekre. Nem ébredt fel, mikor jött a vonat.
Margarin abbahagyta a lihegést, lelapította a füleit, és várt. Biztos, hogy értette, amit mondok, és ő még sajnált is, nem úgy, mint a Lilla. Cserébe én a feje búbját simogattam.
– Most jön a borzalmas rész, Margarin. Azt mondják, másnap kiskanállal kellett összekaparni a darabjait. De amúgy, nem értem, miért kiskanállal, mert az nehezebb dolog, mintha lapáttal kotornák össze. De ezt állították.
Margarin bánatosan megnyalta az arcom. Jól esett, hogy valaki legalább elhiszi, amit mondok, és igazán bánatos is miatta.
– Szia kislány, látom, megtaláltad Jennyt – sietett oda egy melegítőruhás nő. Jenny a kutya neve lehetett, de szerintem hülye egy név. A Margarint jobban
kitaláltam. Búcsúzóul még jól megdörgöltem a füleit, és odasúgtam:
– Máskor is találkozzunk itt, jó, Margarin?
Az még nyüszített is, mikor a nő rákapcsolta a nyakörvére a pórázt.
– Te egyedül vagy itt? – kérdezte a nő. Jó kis copfja volt, egy nagy rózsaszín hajgumival fogta össze. Nekem is kellett volna olyan hajgumi.
– Á nem, az anyukámmal – füllentettem, és rámutattam egy idegen nénire a távolban.
A melegítőruhás nő ebbe belenyugodott, és elfutottak a kutyával. Máris hiányzott a Margarin. Nekem is vehetnének egy kutyát.
A játszótér közelében volt egy nagy fagyizó. Fagyi-Zóna volt a neve, mindig szerettem volna oda bemenni, mert tök szép fagyikat lehetett kapni. De mi alig jártunk ide, ebbe a fagyizóba.
Sajnáltam, hogy nincs nálam pénz, mert a táskámat a suliban hagytam, mert annyira siettem, hogy egyedül jöhessek haza, és egy kicsit sétálgathassak a játszótéren. De amúgy se lett volna elég a pénzem. És tudtam én, hogy nagyon ki fogok kapni, a ruha meg a táska miatt, meg azért is, hogy egyedül jöttem el, de akkor is el akartam jönni. Pénz nélkül is beálltam a sorba a Fagyi-Zóna előtt, csak azért, hogy bámészkodjak.
Ott állt egy kislány az apukájával.
– Te miért vagy egyedül? – kérdezte a kislány, míg az apukája kezébe csimpaszkodott. Kicsike volt még, biztos nem volt elsős se, mint én, csak ovis, talán kiscsoportos. Az apukája figyelte, mit válaszolok.
– Á, nem vagyok egyedül – ráztam a fejem –, hanem a nagymamámmal vagyok. Mindjárt jön, csak beszaladt a boltba, itt mellettünk. Azt mondta, vegyek magamnak fagyit. Megyünk intézni az anyám temetését. Nem rég halt meg – tettem hozzá, nem is tudom, miért. Szeretem megdöbbenteni az embereket.
Az apuka nagyon meg is hökkent, ahogy ezt meghallotta. A kislány nem annyira, csak egy kicsit csodálkozott. Azt játszhatta, hogy ő egy gumibaba, mert folyton összecsuklott, mintha nem lennének csontjai, az apukája meg a karjánál fogva próbálta megtartani. A férfi rá is parancsolt a gyerekére, hogy álljon egyenesen, majd hozzám kezdett beszélni.
– Nahát, ez szörnyű. Nagyon sajnálom.
Úgy láttam, őszintén mondja. Ennek örültem. Jó, amikor sajnálják az embert.
– Mi történt vele? – kérdezte a kislány, miközben összerogyott. Az apja felrángatta, és azt mondta neki, hogy nem illik ilyet kérdezni. Én azért szerettem volna elmesélni.
– Eléggé hihetetlen történet ám – magyaráztam komolyan. – Hihetetlen, de igaz.
Sokat járt temetőbe az anya, az apám sírjához. Elhagyatott egy temető volt, már szinte senki nem járt oda rajta kívül.
A kislány erre egyenesen megállt, láttam, hogy figyel. Bár ő biztos nem tudta, miről beszélek, annyira pici volt még, így inkább az apának mondtam a történetet.
– Egy nap beleesett az egyik sírgödörbe. Soha többé nem tudott onnan kijönni. Állítólag annyira éhes volt már egy idő után, hogy a földet ette, mert nem volt más. És oda pisilt, meg kakilt, nem tudott elhúzódni. Így kellett meghalnia, teljesen egyedül, az undorító gödörben. És pár nappal ezután megtalálták, és senki nem érti, hogy hogyan, de csontváz lett belőle, mire meglett. Alig pár nap alatt, ezt mondták nekem a felnőttek.
Az apa szigorúan rám ripakodott.
– Micsoda szörnyűségeket találsz ki, te gyerek! – Úgy hápogott, mint egy kacsa. –– Emese, ne figyelj erre a kislányra. – Azzal kiráncigálta a lányát a sorból, és ott hagytak engem a fagyizó előtt. A pici lány valamin nagyon gondolkozhatott, mert még sokáig bámult rám a távolból.
Csalódtam a bácsiban, hogy ez is olyan mérges lett, mint a Lilla. Úgy éreztem, ma a kutya volt a legjobb fej.
– Anikó! – hallottam egy fáradt hangot a hátam mögött. Hátrafordultam, és megláttam az anyát. Nem az igazi anyukámat, hanem azt, aki nevelt. Őt is anyának kellett hívni. Olyan elkeseredetten nézett rám, hogy tudtam, hallotta, hogy mit magyaráztam a férfinek és a kislánynak. Megfogta a kezem, és elindultunk hazafelé.
– Hogy jöttél rá, hogy itt vagyok? – motyogtam lehorgasztott fejjel.
Nem örültem, hogy megtalált, és mindjárt jön a szidás a ruha, a táska és a szökés miatt.
– Bejártam az egész környéket – válaszolta zihálva anya.
Biztos futott, meg aggódott, de nem éreztem rossznak, amit tettem.
– Mindig a fagyizót emlegetted, hát azt is megnéztem, hátha itt vagy.
Úgy szorította a kezem, hogy majdnem ellilult, és jó sok ideig nem beszélt. Amikor újra megszólalt, nem is szidott, csak kérdezett.
– Miért jöttél el nélkülem az iskolából?
Én erre nem válaszoltam semmit, csak a vállamat rángattam. Csak úgy eljöttem.
– És miért meséled mindenkinek már megint, hogy meghalt az anyukád? – faggatott tovább.
Megálltunk az utca közepén, leguggolt hozzám, és a szemembe nézett. Valami orvos mondhatta neki, hogy így kell beszélni a gyerekekkel. Ő sajnált, de ez engem nem érdekelt.
– Tudod, hogy nem halt meg – folytatta kedvesen anya. Nagyon kedves akart lenni velem mindig is. Én elfordítottam a fejem, de ő nem hagyta abba.
 – Tudod, hogy él. Csak nekünk adott téged babakorodban.
Nem néztem rá. Mindig ilyeneket hazudott. Még a nevemen szólított egy párszor, hogy figyeljek rá. Azért sem figyeltem. Aztán már nem szólongatott tovább, felállt, és csendben mentünk tovább.
Mindenki mindig azt mondja nekem, hogy én hazudok. Talán kitalálok dolgokat, mert például tényleg nem ma halt meg az igazi anyám, nem is mostanában. És nem is tudom, hogy halt meg.
De a nem igazi anyám miatt kell mindenfélét kitalálni. Mert nem mondja el, mi történt valójában. Ha elhagyott volna az anya, akkor már megbánta volna. Az anyák meg szokták bánni az ilyesmiket. Most ő lenne velem. És ő jobb lenne, mint ez az anyám.

Szeretném, ha elmondanák az igazságot, hogy hogyan halt meg, és mikor. És akkor végre én is elmesélhetném mindenkinek, ami igazából volt.