Állatmesék I.


Galambintelligencia

Avagy piszkos megoldások kényes ügyekre

Nem hitt a szemének, mikor ezt a címet olvasta. A szemüvegét fentebb tolta a csőrén. Kissé szipákolt, mint mindig, mikor felbosszantotta valami. Mara, a felesége ezért általában leszidta őt, már szinte hallotta, ahogy az asszony tárgyilagosan közli: 

„Edwin, kérlek, fújd ki a csőröd, vagy fejezd be. Idegesítesz.”

Mara azonban most nem volt mellette, így a várt korholás elmaradt. Edwin fülelt, hátha kiszüremlik Mara hangja a konyhából. Az asszony többnyire távolból is mindent hallott, és messziről is remekül tudott szurkálódni. Ezúttal semmi.

Legtöbbször élvezte a reggeli kávézgatást a rendezett asztal mellett, a frissen mosott abrosz illatával, a fényben pompázó, fehér cukortartó látványával. Mara mindig, mindent olyan szépen eligazított, az étkező csillogott a tisztaságtól, a tálalószekrényen egyetlen porszem sem terpeszkedett, vidám terítők, a tálakban pirosan mosolygó almák, az ablakok karnisain gondosan vasalt függönyök teremtették meg az otthon meleg hangulatát. Edwin ezért szerette meg annak idején a feleségét, ez vonzotta a filigrán kis galamblánykában, és ezért képes volt elviselni a dorgálást is: a rend szeretete, az, hogy átláthatóvá és ragyogóvá tesz mindent, és így az élet apró örömeit is élvezetessé teszi számára.

Edwin azonban most nem tudott a renddel foglalkozni, valami más kötötte le a gondolatait. Előre dőlt, és a betűket vizslatta. Persze, akárhányszor leellenőrizte, mindig csak ugyanazt látta. Sohasem állította volna magáról, hogy kifejezetten intelligens. Tudta, hogy megvan a sütnivalója, és ezt remekül kamatoztatta az életben. Ebben a lapban azonban nyilvánvalóan szarkasztikus felhanggal szerepelt az intelligens szó. Az újságcikk utolsó hasábja alá vándorolt a pillantása, és a szerző, egy bizonyos K. Egyenyest Steril nevét betűzte ki.

„Az az átkozott firkász ragadozó.” Elfutotta a pulykaméreg, ahogy a nyestre gondolt, és maga előtt látta az újságíró provokatív tekintetét, a feketén fénylő, hegyes kis orrával és peckes bajuszával. Amikor először megpillantotta őt, úgy vélte, a nyest alattomos pofával rendelkezik a ravasz mosolya miatt, de aztán elhessegette a baljós megérzést. „A nyestek általában alattomosnak tűnnek”– ezzel zárta le a dilemmát.

Gyanakvása azonban újabb táptalajt kapott, mikor az újságíró elárulta a lap nevét: Higiéniai szemle – A makulátlan hírközlésért. Jól tudta, hogy nevével ellentétben ez egy szennylap, tele ócsárlásra kiélezett rovatokkal, disznók által kiötölt viccekkel, és ledér nőstények fotóival. Pletykalap a tanult fiatal nemzedék számára, akik a kultúra álarca mögé rejtőzve szeretnek véres csontokon rágódni.

Jól tudta, de most ostoba módon mégis szemet hunyt felette, hiú reményeket táplálva, hogy ez az interjú kivételesen az ifjúság javát szolgálja majd. Nagy szippantás, majd hallgatózás. Semmi. Mara – úgy látszik – nagyon elmélyült a gondolataiban. 

„Nem szabad, hogy meglássa az újságcikket. Ha tudná, miről szól.” Edwin körülnézett, hogy egészen biztosan egyedül ücsörög-e az étkezőben. Hátrafordult, s Mara szoknyájának libbenését pillantotta meg a konyhaajtóban. Aztán ismét az újság fölé görnyedt. Jobb, ha gyorsan elolvassa, majd észrevétlenül a kukába dobja.

K. E. Steril:

„A tüzes róka” nevű bár nagyon kellemes a szemnek, a mancsokat azonban célszerű az asztalon tartani. Legújabb interjúnk helyszíne egy rendkívül fülledt, temérdek vizuális gyönyört ígérő vendéglátó helyiség, ahol számtalan ellenállhatatlan rókalány lesi az ide érkezők óhaját, ám a nyúlkálást harapással jutalmazzák. Bámészkodni persze lehet, és érdemes is. A helyet nem én választottam – bár nem panaszkodom –, interjúalanyom, Dr. Edwin, az Állattudományi Egyetem Galambszociológiai Tanszék vezetőjének, valamint az EEGJ (Egyesült Erővel a Galambok Jogaiért) párt elnökének ízlését dicséri. Doktor Úr – vagy Elnök Úr, nem tudom, melyik megszólítást kedveli –, elárulná az olvasóinknak, hogy miért pont ide vezetett az utunk?

Dr. Edwin: (köhint)

Igazából azt gondoltam, hogy a „Tüzes róka” egy whisky-féleség. (nevet) Régóta szerettem volna kipróbálni. Nem mintha annyira odáig lennék az alkoholért, természetesen.

K. E. Steril:

Természetesen, nem is gondoltuk másként. Kedves Doktor, cikkünk témája a galambok viselkedésének megítélése a huszonegyedik század állatközösségeinek szemében. Az ügy régóta közszájon forog, és még ma sem vesztette aktualitását. A legújabb kutatások szerint – melyet svéd galambszakértők publikáltak a közelmúltban – a legtöbben még ma is negatívan ítélik meg a galambok szokásait, pedig a galambszociológiai tudományos szaklapok már jó ideje új szempontok alapján tárgyalják a problémát. Ha jól tudom, Önnek is megjelent számos híressé vált dolgozata a témában.

Dr. Edwin:

Valóban, mindig is kiemelt figyelmet szenteltem ennek a kérdésnek. Persze sohasem szerettem volna olyat állítani a galambokról, ami nem igaz, éppen ezért a tanulmányaim nem kimondottan – ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem – galambmentegető szándékkal íródtak. Ezért sokan elmarasztaltak a pályafutásom során, de az objektív látásmódomra mindig is büszke voltam.

Tény, hogy a galambok sok furcsa szokást halmoztak fel, ám a szokások hátterében bonyolult társadalmi tényezők állnak.

K. E. Steril:

Mondana az olvasóknak néhány példát arról, hogy melyik kutatására a legbüszkébb?

Dr. Edwin: (elmereng)

Igazából a közlekedési szituációkkal foglalkozó előadásaimat említeném első körben.

K. E. Steril:

Amennyiben helyesek az információim, ez a „Galamb versus kerékpár” című előadássorozata lesz.

Dr. Edwin:

Igen, nagyon jól informált. Valóban. Megfigyeléseim szerint ugyanis fajtársaim többsége – bizonyos tanult viselkedési formáknak engedelmeskedve – a száguldó bicikli elől képtelen elmenekülni, és a kerék alá szalad.

Az előadásaimban azt vizsgáltam, hogy milyen összetett, pszichológiai és társadalmi kényszerek határozzák meg ezt a mechanizmust. Abból indulok ki, hogy a biciklisek elnyomó rétegként jelennek meg az ehhez hasonló helyzetekben, és olyan ellentmondásos reakciót váltanak ki az elnyomott, gyalogos félből (jelen esetben a galambokból), mint például a szuicid attitűd. Sokan tagadják, hogy a galambok öngyilkos hajlammal rendelkeznének, de sajnos van benne valami.

A fontos az, hogy rákérdezzünk: honnan ered az önpusztító beidegződés? A biciklis társadalom egyáltalán nincs tekintettel a galambok földi közlekedési kultúrájára, (ami az élelemkereső, lassan, bámészkodva haladó közlekedési hagyomány lenne), s a sebességszenvedélyt képviselő csoport alárendeltként tekint a szemlélődve haladó csoportra. A galambok ebben az alá-, fölérendeltségi viszonyban öntudatlanul a veszélyt választják megoldásként.

K. E. Steril:

Igazán lebilincselő eszmefuttatásnak tűnik. Szeretettel ajánljuk az olvasóinknak. Hasonló gondolatokat pendít meg „A galambok szemétevése, mint súlyos társadalmi deviancia” című doktori disszertációjában is. Kérem, erről is mondjon nekünk néhány szót!

Dr. Edwin: (felcsillanó szemekkel)

Ez lett volna a második kedvenc téma a részemről. Nagyon örülök, hogy rákérdez. A disszertációm lényege az – bár elég nehéz röviden és velősen összefoglalni –, hogy a galambok kívülről jövő, erőszakos beskatulyázás hatására vállalják fel a szemétevés aktusát. Ez abból a tévhitből származik, hogy a galambok születésüktől fogva tisztátalanok.

Ez természetesen társadalmi konstrukció, de a galambok – minthogy nem tehetnek mást – igyekeznek ennek az elvárásnak megfelelni. Ez ugyanolyan jelenség, mint a „jó fióka-rossz fióka” effektus. Ha valakit eredendően rossznak állítanak be, az egy idő után a saját vállára kanyarítja a negatív szerep köntösét. Hosszú az út, míg a skatulyák alól kiszabadulunk, és nekünk is sokat kell tanulnunk azért, hogy ezek a bélyegek megszűnjenek.

K. E. Steril:

Ezek szerint Ön sokat dolgozik azért, hogy a galambokat egyszer jobb színben láthassák az állatok. A tanulmányait is ezzel a szándékkal fogalmazza meg, elfogultság és ferdítés nélkül, felvállalva a rossz berögződéseket is.

Dr. Edwin:

Így van. Az a cél, hogy meglássuk a hibáinkat, feltárjuk azok okait, és a már emlegetett negatív szerep köntösét levegyük a galambokról.

K. E. Steril:

Nagyon érdekes, amit mond. Annál is inkább, hogy mindezeket egy olyan galamb szájából – elnézést, csőréből – hallhatjuk, akinek a „pottyantós incidensként” elhíresült, kellemetlen történet kötődik a nevéhez .

Dr. Edwin: (zavarba jön)

Fogalmam sincs, mire céloz.

K. E. Steril:

Engedje meg, hogy felfrissítsem a memóriáját. Arra az esetre gondolok, mikor egy parlamenti vita során, még a rendszerváltás előtt –idézem – „sugárban lefosta” egy majomszabású vállát, a „Kit tiltsuk ki a közterekről? A galambokat vagy a csöveseket?”−vita során. Árulja el, ezzel a cselekedetével milyen színben kívánta feltűntetni a társait?

Dr. Edwin: (higgadtnak próbálja mutatni magát)

Nem tagadom, hogy így volt, és ez valóban nem vet jó fényt a galambokra. Viszont engedje meg, hogy leszögezzem. Az incidens úgy kezdődött, hogy a majomszabású a lábam elé piszkított.

K. E. Steril:

Valóban. Mindazonáltal ne hallgassuk el az olvasók elől az igazságot: a majomszabású párttag a galambok tűrhetetlen magatartása elleni tiltakozásul cselekedett így. Vagy talán tagadja, hogy a köztéri galambok – csakúgy, mint Ön – előszeretettel pottyantanak a járókelők fejére?

Dr. Edwin:

Nem tagadom. Néhányszor előfordul, de azt más állatok sem veszik figyelembe, hol illendő az ürítés.

K. E. Steril:

Kérem, ne térjen el a tárgytól!

Dr. Edwin: (nagyot szippantva)

Figyelje csak meg, hogy a kutyaürülék-gyűjtő helyek esetében sohasem a kijelölt területen van a kutyapiszok, hanem mindig mellette. Nem értem, miért mindig a galambokat kell pocskondiázni. A majomszabásúak ideje pedig lejárt, örüljenek, hogy a homo sapiens-kertekben, rendezett körülmények között mulattathatják a látogatókat, jó pénzért.

K. E. Steril:

Most nem a kutyákról van szó, és egyáltalán nem célom a pocskondiázás. Illetve, kérem, tartózkodjon a szélsőséges megjegyzésektől, ez egy liberális lap. Épp elég sajnálatos, ami a majomszabásúakkal történt a rendszerváltás óta. Csak arra szeretnék rávilágítani, hogy érdekes, hogy egy ilyen intelligens galamb, mint Ön, ilyen alantas megoldásokhoz folyamodik. Erről nem írna egy tanulmányt?

Dr. Edwin:

Ön gúnyolódik. A részemről befejeztem. (feláll és távozik)

K. E. Steril:

Kedves Olvasóim, az interjú ezen a ponton sajnos véget ér, az objektív információközlést elsöpörték a viharos indulatok. Szerencsémre a rókapincérnő egy Dirty Pigeon- koktélt ígért nekem az előbb, bízom benne, hogy az elnevezés ellenére fogyasztható. Útravalóként pedig egy jó tanács: bármilyen álláspontot képviselnek is, soha ne szarjanak egymásra!

A rendezett kis asztalka akkorát puffant cukortartóstól, mindenestől, hogy Mara rémülten reppent elő a konyhából. Mire odaért, az edények ripityára törtek, Edwin tollazatát pedig barna, cukortól ragacsos kávé borította, míg ő tombolva rugdalt mindent, ami csak az útjába került.

A szétcincált újság néhány darabja bánatos táncot lejtett a levegőben, majd a szeretett férj feje búbján landolt. Marában megállt az ütő a felfordulás láttán.

– Az isten szerelmére, megvesztél? – lehelte döbbenten a galambasszonyság. Úgy rémlett neki, mintha Edwin csőréből a düh füstgomolyaga tört volna elő.

– Mara! Hozd a hashajtót! – fújtatott a férje, míg a szárnyával megpróbált eltávolítani egy barna masszafoltot a homlokáról.

– Szeretnék átadni egy szép csomagot egy nyest ismerősömnek. 

Illusztráció: Balanyi Erika

Ookami álma 

Az istenfiú és a sárkány

Ookami az óceán partján ült, az ezüstös homokban, és az építőkockáival játszott.  Ezt a tevékenységét általában vihar után űzte, mikor a víz már nem haragudott annyira, de az ég alja még mindig komoran lesett rá. Ookami a durcás felhőkre öltötte a nyelvét, és unottan nyújtóztatta ki a tagjait. Beszélgetőtársra vágyott, és amint erre gondolt, Inu jött elő a barlangjából. Hajnalpír színű bőrén játékosan csusszant végig a reggeli fény. Ookami úgy nézett a sárkányra, mint aki nem is számított rá.

― Rettenetesen unalmas, nem gondolod? – vakkantotta hátra a válla fölött, aztán felrakott egy háromszög alakú elemet az egyik kockatoronyra. A torony megbillent, összegörnyedt, majd nagy puffanással a földre zuhant. Ookami kényszeredetten nevetett. Inu a fiú mellé telepedett, s szelíden pillantott rá. Azon töprengett, vajon mi rejtőzik a fekete mandulaszemek mögött. Hússzor akkora volt, mint Ookami, látszólag egy roppantással eltörölhette volna a föld színéről, de a sárkány jól tudta, hogy a gyermek csak kívülről aprócska.

― Szerintem szép – felelte csodálattal, az eget kémlelve.

Ookami sötét üstökét vakarászta.      

― Valami újat kellene kitalálni. Csak a föld, a sziklák, a víz… meg te. Olyan egysíkú a világ.

Inu régebben megsértődött volna egy ilyen megjegyzésen, de mára már tisztában volt vele, hogy az uraság csak a száját jártatja. A lábaira fektette keskeny fejét, és hagyta, hogy az óceán megsimogassa az orrát.

― Nekem így jó, ahogy van.

Ookami vásott vigyort produkált.

― Az te vagy. De én elmegyek a föld pereméhez. Egyszer, régebben jártam arra, de már nem emlékszem mit tett oda a Teremtő. Ha ott is olyan unalmas minden, majd én kitalálok valami nagyszerűt. Építek valami szépet. Olyat, ami hatalmas, és nem dől össze.

Inu szívébe váratlanul belemart a keserűség. Ugyan miért lenne szükség hatalmas építményekre? Hisz kettőjükön kívül nem élt más ezen a földön. Vagyok, a teremtőjük nem hozott létre senki mást. A sárkány erre azonban nem mert rákérdezni, és inkább egy másik problémával hozakodott elő.

― Nélkülem nem tudsz elmenni. Azért vagyok, hogy én vigyelek el mindenhová.

― Jópofa vagy – nyerítette a fiú, és hátát a fövenynek vetve, a karjait fel-le mozgatva szárnyakat formált a homokba. – Tudod, hogy nem probléma, hogy nélküled közlekedjek. Egy darabig vicces volt rajtad ülni, de most már nem látok benne fantáziát. Lehet, hogy repülni nem tudok. De gyorsabban futok, mint ahogy te szeled az eget. És akkorát ugrom, amekkorát akarok. Ha az óceán felszínére lépek, alig süllyedek a habokba. Könnyedén átugrálok a vizek fölött. Érzem, hogy egyedül is jól boldogulnék.

A gyermek nagyot sóhajtott, és felegyenesedett. A hátáról csillogó homokszemcsék pördültek le.

― A világ hatalmas. Nem gondolod, hogy jó lenne másokkal is megosztani? Olyanokkal, mint én vagyok. Az építményeimet be kellene népesíteni. Csak azt nem tudom, hogy én képes lennék-e ilyeneket csinálni.

Inu tejfehér füstöt fújt ki az orrából.

― Ez a Teremtő dolga. Én nem kísérleteznék ilyesmivel – morogta.

Egy darabig szó nélkül bámulták a messze fekvő horizontot, míg a sárkány vissza nem vonult a rejtekhelyére. Ookami elszenderedett a parton, éjfekete városokról, és kékbe öltözött népekről álmodott. Mikor leszállt az este, a sárkány nehéz léptekkel sétált ismét a partra. Ookamiért kiáltott, de a víz hiába vitte messzire a hangját. Az istenfiú nem jött többé.

                                              Folytatása következik! 

Illusztráció: Balanyi Erika

Szeretettel köszöntelek a blogomon!

Egy kis bemutatkozás:

Miért jött létre a blog?

Ez egyszerű. Állítólag írni kell. Sok mese van a fejemben, amiket eddig megtartottam magamnak. A blog azért szükséges, mert így kényszerítem magam az írásra, és legalább mások is hozzáférnek a műveimhez. Ha nincs blog, mindent csak fejben írok meg, és egyedül én leszek a saját történeteim fogyasztója. Igazából ezzel nem lenne semmi gond, én jól elszórakozom a saját világomban, de valaki egyszer azt mondta, hogy ennek nem sok értelme van. Hiszek neki.  Szóval, jó lenne, ha nem csak odabent lennének ezek a történetek. Jöjjenek ki!

Ha mese, miért az?

Alapvetően mindig is mesékben gondolkoztam, mert a mesék szimbolikája számomra érthetőbb, mint az a valami, amit valóságnak nevezünk. Egyébként pedig rettenetesen vékonynak látom a határt mese, és valóság között. Minden valóságszagú történet mesévé alakul, ha papírra vetjük, és minden fantasztikus történet valóságként értelmezhető, ha szavakká, mondatokká növi ki magát. Mert akkor már gondolat formájában létezik, saját univerzumot alkot, leírva pedig hozzáférhető, befogadható és továbbadható. Jelenvalóvá lesz, ami pedig jelenvaló, az a valóság része.

Ezek a történetek felnőttek számára íródtak. Úgy hiszem, sokan a húszas éveik után is örömüket lelik a mesékben. A felnőttek meséje ugyanolyan játékos, mint a gyerekeké, csak szélesebb perspektívát ölel fel. Úgy tekintek erre a „műfajra”, mint egy kerítés nélküli, végtelen játszótérre. Ha mégis találok benne kerítést, átmászok rajta.

Ha nem mese, miért nem az?

Lesznek olyan novelláim is, melyek nem rendelkeznek fantasztikus szállal. Ez tőlem idegen, és sosem fogok teljesen elszakadni a fantasztikumtól, de azért teszek néhány kísérletet. Az ember fejlődjön, legyen sokoldalú, próbáljon ki új dolgokat. Egyébként minden elismerésem annak, akinek ez megy! Nekem nem nagyon…

Magamról 

Ez a legkevésbé érdekes rész. Filmkultúra szakirányos voltam, szóval nem az irodalom világából jövök. Még nagyon kezdő vagyok az írás terén, de azért fogadd szeretettel a munkáimat, és visszajelzéseidet kérlek, e-mailben írd meg! (monge15@yahoo.com)

Fejléc és illusztrációk

A fejlécet Bíró Erika készítette, s Balanyi Erika vállalta, hogy illusztrál néhány történetet. Hatalmas köszönet mindkettőjüknek! Szépséges minden!

Szerzői jogok

A blogon megjelenő szövegek, valamint Balanyi Erika és Bíró Erika grafikái  szerzői jogvédelem alatt állnak, a szerzők nem járulnak hozzá, hogy alkotásaikat harmadik személy egészben, vagy részleteiben, engedély nélkül felhasználja.