Ookami álma

Engedd el!

„Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Örökkévaló tetteit!”

Zsoltárok 118. 7.

„Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szemei előtt. Neki kell majd számot adnunk.”

Zsidók 4.12.

Ookami a Sötét Város házai között járt-kelt. Keringett, mint a szél. A teste furcsa volt, nem olyan, mint ahogy megszokta. A lábai helyett négy karmos mancs taposta alatta a talajt. Szürkésfehér bundája fekete téglaépítmények egész sorához dörgölőzött. Sokat haladt, és fogalma sem volt, hol jár. Nem volt ismerős számára a környék.

Felnézett. A falak magasra nyújtóztak, alig látta, hol végződnek. Ismeretlen félelem markolt a gyomrába. A járdák lejtettek, ő pedig hiába suhant könnyedén, elbotlott és gurulni kezdett a szürke utcaköveken. Feltápászkodott, ismét két keze volt, és két lába. Csak szédelegve tudott továbbmenni, nekizuhanva a házak oldalának. Egy idegen völgybe érkezett, még sosem látta ezt a helyet, de tudta, hogy ez a város legmélyebb pontja. Olyan volt, mint egy becsapódott égitest krátere. Ahogy a mélyedés fenekére ért, egy füstszínű torony tűnt fel az oldalán, s haragosan szúrta hegyes csúcsát a borongós fellegek közé. Ookami összetörten, nyomorultan szűkölve kuporodott le a talajra, mint egy elhagyott kisállat. A föld megrendült, s hullámot vetett, majd a torony megroppant, aztán szabálytalan elemekre tört, melyek zuhanni kezdtek a fiú felé. Míg Ookami várta, hogy a kövek a fejébe csapódjanak, felébredt.

Arlen keze nyugodott a vállán. Ookami összerezzent. Az ágyában volt, s a szolgája ott állt mellette uralkodója fölé hajolva. Hajnalodott. A nap első fényei megvilágították Arlen szigorú arcát.

−      Uram – szólt halkan. – Gyere!

Az istenfiú egy hang nélkül felkelt fekhelyéről, magára kapta a köntösét, és követte alattvalóját. Még nem igazán tért magához a rémálomból, nehezére esett a valóság történéseire hangolni gondolatait. Arlen Ookami előtt haladt a folyosón. Derékig érő, szőke haját most szürkévé színezte a félhomály. Az istenfiú agyáig csak a hamuszín hajzuhatag látványa jutott el.

 Beléptek egy szobába, ahol kerek formájú agyaglámpások fénye pislákolt. A sarokban, egy deszkaágyon fekete bőrű férfi feküdt. Keto, Ookami tanácsadója. Mellette göndörhajú, fiatal nő ücsörgött egy széken. A kezét a csukott szemű Keto homlokán nyugtatta, s magában mormolt valamit. Nem vette észre a közelében megálló férfiakat.

− Kira! – szólította meg Arlen a lányt, ahogy odalépett hozzá. Kira zavarodottan felegyenesedett, és meghajolt az uralkodó előtt. A szemei vörösnek tűntek, de nem mosta könny az arcát. Ookami intett neki, hogy felnézhet. Az istenfiú csak pár lépéssel közeledett feléjük, aztán megdermedt. A haját a sietség miatt nem fogta össze zsineggel, mint máskor, így rendetlenül hullott a szeme elé. Hálóköntösének öve lecsúszott a derekáról, s láttatni engedte egyszerű szabású éjszakai öltözékét. Nagyra nőtt, toprongyos gyerekhez hasonlított.

Nem akarta így látni a barátját. Ezelőtt soha nem látott még embert ilyen állapotban, csak állatot. És Keto nem akárki volt. Az a személy feküdt itt az istenfiú előtt mozdulatlanul, akivel együtt találták ki az első írásjeleket. Akivel összeírták a napok, hetek, hónapok számait. Ookami némán bámulta Keto békés arcát. A fekete férfi amúgy sem volt túl ráncos, de a bőre most egészen kisimult.

− Mikor aludt el végleg? – kérdezte az uralkodó rekedten.

− Röviddel ezelőtt. Azonnal felkeltettünk, mikor elment – válaszolta barna fürtjeit igazgatva Kira. Csontos vállait még szálkásabbá rajzolták a szoba pislákoló fényei, karvalyorra még hegyesebbnek tűnt, mint általában.

− Mondott még valamit?

− Semmit, Uram. Csak hogy ne szóljunk neked. Csak akkor, ha már vége.

Ookami szája széle megrándult. Sarkon fordult, és kiment a szobából. Arlen utána kiáltott.

− Mit tegyünk vele, Uram?

− Mindent úgy intézzetek, ahogy Anya mondja – szólt hátra az istenfiú, de már el is tűnt a folyosó sötétjében. Előbb a szobájába akart menni, de félúton meggondolta magát, s a nyugati szárnyban lévő hálótermének lépcsői helyett a tanácsterem felé indult, mely az ötszintes palota második emeletén terpeszkedett, éppen azon a szinten, ahol Keto lakrésze volt. Egy hang nélkül haladt, még meztelen lábának nesze sem hallatszott. A tanácsterem boltíves bejáratához ért, aminek nem volt ajtaja. A palota egyetlen helyisége sem rendelkezett ajtókkal, Ookami ugyanis nem állhatta őket, s az ablakokat sem fedte más, csak vékony textíliák. Annak idején a város összes épületét nyílászárók nélkül tervezte meg, ám azóta a lakók közül sokan készítettek ajtólapokat, vagy ablaktáblákat fából, hogy ne lehessen belátni. Az állandó meleg hőmérséklet és a ritka esőzések miatt igazából nem volt rájuk szükség. A palota persze Ookami felségterülete volt, s ajtók helyett kizárólag az elfüggönyözést tűrte meg.

Ő maga akkor vonult magányába, amikor csak akart, ezért nehezen értette meg, hogy az embereknek szüksége van magánterületre. Ha Ookami arra vágyott, hogy egyedül legyen, természetfeletti gyorsasággal megmászhatta a palota legmagasabb tornyának lépcsőit is, mindenféle erőfeszítés nélkül. Sőt, ha úgy tartotta kedve, kimászott a tornyok ablakain, és a tetőzet kőpillérein ücsörögve lógatta a lábát a mélységbe. Nem kellett félnie a zuhanástól sem, soha nem veszítette el az egyensúlyát, soha nem botlott meg. A valóságban legalábbis soha.

De most valahogy nem a magasság vonzotta. A nagy csarnok ürességére vágyott, s míg elsétált annak zord, négyszögletes oszlopai között, úgy érezte, a csend körülöleli őt. Elcsoszogott a helyiség végében álló kőtrónusáig, majd vissza, útját mindössze egyetlen hosszú asztal, s néhány szék keresztezte. Addig járkált fel és alá, amíg teljesen ki nem világosodott, aztán letelepedett a trón tövébe, a mellkasához húzta lábait, s térdeit átkarolva, fejét az ülőalkalmatosságnak vetve, csukott szemmel gubbasztott sokáig, jobbra-balra dülöngélve, hisz mindig mozgáskényszer kínozta. A nap már magasan járt, mire összeszedte magát, és feltápászkodott.

Nem kérdezte senkitől, hogy hol lesz Keto búcsúztatója, de nem is volt szükség kérdezősködésre. Tudta jól, hová kell mennie, és minden porcikája irtózott a gondolattól, hogy a betegye a lábát oda, ahová csak ritkán merészkedett. Valami mégis hajtotta, hogy útnak eredjen.

Ez a hely a városfalon túl volt, félnapi járásra a palotától. Ookami azonban sebes lépteivel gyorsan odaért a mezőket és földeket kettészelő főúton. Közben csak néhány alattvalójával találkozott, akik csupán egy fénycsíkot láthattak az uralkodóból, olyan sebességgel száguldott el mellettük. Az emberek még nem indultak el a szertartásra, így Ookami feltételezte, hogy később lesz, talán csak este. Idő kell az előkészületekhez, s ahhoz is, hogy mindenki kiérjen a helyszínre. Az istenfiú nem tudott nyugton maradni, így nem fordult vissza.

Ookami ízléséhez méltán a városkapunak sem volt ajtaja, sőt, nem is volt igazi kapu. Helyette két szögletes oszlop állt, melyekhez széltében harminclépésnyi, enyhén görbülő falszakasz kapcsolódott. Ez megszakadt, és csak tizenöt lépés után folytatódott tovább. Több helyen újabb oszlophalmok, vagy szabálytalan, lépcső alakzattá formált építmények bontották meg a település határát jelző fal egységét, változatos méretű és formájú átjárókat képezve rajta. Az egész úgy festett, mintha egy óriásgyerek szétdobálta volna a különféle alakú játékkockáit.

Az istenfiú lelassította lépteit, ahogy a határhoz érkezett. Megállt, s meglepődött, mennyire nehezére esik továbbmennie. Lomha, emberi járással vánszorgott el a kapuoszlopok között. A nap erősen sütött, forró sugarai végignyalták a hét lépés szélességű emelvény derekát, s szinte perzselték Ookmai mellkasát. A homloka majd széthasadt a hőtől, a torkában meleg pára gyülemlett fel. Nehezen vette a levegőt. Az egyik oldalon vésett írásjelek ragyogtak fel a köveken, nagyjából szemmagasságban. Ookami törvényei. A törvények, melyeket Ketoval együtt fogalmaztak. A hét lépés mintha sosem akart volna véget érni, a fiú lábai oly nehezen mozdultak, szeme sokára fogta csak fel, hogy az oszlop egyre fogy, s mögüle előtűnik a templom sziluettje. Vagyok kegyhelye.

Végre kiért. Ott állt előtte az épület, teljes életnagyságban, bántó fehérségével, kevélyen. Pedig nem volt minidig ilyen. Az istenfiú eredetileg fekete téglákból emelte, csakúgy, mint a város többi részét, és ez is a falon belül kapott helyet, közvetlenül a városkapu mellett. Amikor azonban Ookami megharagudott a Teremtőre, a templom kifehéredett, s valahogy a fal másik oldalára vándorolt. Egyik reggel az istengyermek kigyalogolt Van széléhez, és döbbenten tapasztalta, hogy a templom nem áll a helyén. A tornya megnőtt, hogy túlszárnyalja a Sötét Város palotájának legmagasabb csúcsát, s a szürke, szögletes toronytető megtartva színét, íves kupolává változott. Nyitott bejáratára ugyanolyan színű faajtó került, sima felületén éles, kanyargó vonalak rajzolódtak ki. Két mandulavágású szem. Vagyok tekintete.

Az istenfiú odaért az ajtóhoz, a szemeket kikerülte a pillantása, és megakadt a templom mellett árválkodó szekéren. A kese ló, melyet elé kötöttek, gazdátlanul legelte a kert gyér füvét, rá sem hederített az istenfiúra. Ookami felismerte a lovat. Arlennek volt ilyen szőkés szőrű, fehér lábú igáslova.

A fiú nagyot sóhajtott, nekifeszült az ajtó deszkájának, s már bent is volt. Hűvös levegő csapta meg, a forróság után ez úgy hatott rá, mint egy pofon, s összehúzta a köntösét. Most jött csak rá, hogy a hálóruhájában hagyta el a kastélyt. Mindegy, úgysem akart a ceremónián mutatkozni, előre elhatározta, hogy végig a háttérből figyeli majd az eseményeket. Egyelőre azonban nem volt egy teremtett lélek sem a környéken.

A holttestet pillantotta meg elsőként, melyet a háromhajós épület főhajójának legvégében ravataloztak fel. Lépcsőkkel ellátott dobogó közepén egy asztal állt, Keto holtteste. Mindenhol fehér köveket lehetett látni, kőpadok és kőfalak voltak mindenütt. A fehérség késként szúródott a fiú gyomrába, s mint valami meghatározhatatlan halmazállapotú elem, keményen, mégis úgy nyomulva előre, mint egy sűrű folyadék, betüremkedett szervezetének minden zugába. Ookami meredten nézte Ketot, míg közelebb merészkedett hozzá. Felment az emelvényre, megkerülte az asztalt, s egy időre letáborozott a sarkában.

Az elhunyt egy párnázott, fából ácsolt, fedél nélküli fekhelyen nyugodott, ami éppen akkora volt, hogy Keto elférjen rajta. A testen még mindig nem látszott semmi különös, nem tűnt élettelennek, csak egy alvó embernek, akit tojásszín lepedővel takartak be a nyakáig, mintha fázna. A szemére két világos, lapos kövecskét helyeztek, tar fejét szabadon hagyták. Az istenfiú hallotta, hogy valaki járkál a közelben. Néhány zörrenés után elhalt a zaj, s Ookami hiába fürkészte a hang forrását, nem látott senkit. Körbenézett. A palotára sem volt jellemző a túldíszítettség, de azért felbukkant benne néhány emberkéz alkotta szobor, vagy egy-egy egyszerűbb, négyzetekből és vonalakból létrehozott, vésett ornamens. Itt azonban semmi ilyesmit nem lehetett felfedezni, egyetlen felesleges motívumot sem, sőt, még oszlopok is csak elvétve támasztották a mennyezetet, s azok is dísztelenül, kevélyen feszítettek, mintha dicsekedni akarnának kopár törzsükkel.

Most megint megcsörrent valami. A fiú jobb oldala felől jött a zaj, a szentély irányából, mely a mellékhajóban kialakított teremben kapott helyet. Ookami arra gondolt, talán Anya motoszkál a közelben. Az asszony papnőként szolgált a templomban, s itt lakott a szolgáival a kegyhely telkén álló kis épületben. Ő volt az egyetlen, aki bejáratos volt Vagyok szentélyébe. Ookami persze bemehetett, ha úgy kívánta kedve, de ő önszántából jó ideje nem lépte át a titkos terem küszöbét. Nem tudta miért, most megindult, megmagyarázhatatlan erő mozdította lábait, szinte magával húzta. Belökte az ajtót.

Újabb fehér-áradat vakította el szemeit. Egy nagyjából kilencszer hét-nyolc lépés alapterületű szobába érkezett, melynek falai tíz-tizenöt kar magasra is felnyúltak. A terem teljesen üres volt, sem padokat, sem asztalt, sem semmiféle berendezést nem rejtett, Ookamit meztelen kőfalak vették körbe. Mindössze egy súlyos, vörös függöny csimpaszkodott a mennyezetre erősített fakarnisra, eltakarva a szoba egyik falát. Az alja hurkákba rendeződve nehezedett a padlóra. A harag Ookami gyomrába mart, s fortyogni kezdett benne, fel-fel csapva a torkáig. Röviddel ezelőtt nem mert a templom bejáratán lévő szemekre nézni. Most meg szinte muszáj volt odamennie a függönyhöz, meg kellett ragadnia a szélét, és el kellett rántania a puha anyagot. Mivel a függöny a fal teljes hosszát lefedte, Ookaminak majdnem a terem végéig kellett sétálnia, hogy elhúzza. Mikor végzett, visszasétált a fal közepéig és hátra húzódott.

Tisztában volt vele, hogy mit rejt a függöny, és számított arra, hogy fájdalmas lesz szembesülni a látvánnyal. Vagyok hatalmasra nagyított arcmása nézett vele farkasszemet, mely halványan kirajzolódott a fal síkjából. A kőből létrehozott dombormű is akkor keletkezett, mikor Ookami hátat fordított a Teremtőnek. Persze az istenfiú látta már néhányszor az alkotást, de gondolni sem szeretett rá, messziről elkerülte. Az arckép fehérben tündökölt, mint minden más ebben a templomban, s általában csak akkor látszott tisztán, ha a napsugarak egy bizonyos szögből érintették. Ookami megkereste azt a pozíciót, ahonnan a jelenlegi fényviszonyok között legjobban látta az arcképet. Meglepődött, mert nem olyan volt, mint amire emlékezett. Vagyok nemtelen és kortalan arca régebben minden karakteres vonást nélkülözött. Az álla most is finom ívű volt, mint annak idején, járomcsontja enyhén kiugró, homloka magas. A szája és a szeme viszont megváltozott. Ookami keskeny ajkának és mandulaszemeinek formáját öltötte fel. A fiú alaposan megnézte az arcmást, és felfedezte, hogy a felső ajkuk tökéletesen egyforma, két csapott hegytetőre hasonlít, sőt a szemöldökük is ugyanolyan, egyenes, markáns vonal. A hajuk azonban egyáltalán nem hasonlított. A Teremtőnek nem volt hosszúra növesztett frufruja, mint az istenfiúnak, hajszálai nem voltak egyenesek, hanem lágy hullámvonalakat alkotva kavarogtak a fal egész felületén, s néhol csigaformába kunkorodtak, mint a nyugtalan tenger örvényei.

Az istenfiú a nyakát nyújtva nézte a domborművet, hegyes szája pengévé vékonyodott, szeme elé sötét árnyék ült.

− Nem tudod róla levenni a szemed – szólt valaki a háta mögül. A fiú hátranézett, s Anyát látta közeledni. Az asszony Ookami jobbjához lépett, s rámosolygott. Kreol bőrén szinte világított a vállrészen rézkapcsokkal összefogott hosszú, halványkék ünnepi öltözéke.

− Azt hinnéd, minden napszakban másképpen látszik Vagyok arcképe, attól függően, hogy vetül rá a napfény. De az arcmás szeszélyes. Olykor még a teljes sötétben is feldereng, máskor pedig felemésztődik a fényben. Időnként előlem is elrejtőzik – mondta az asszony.

− Itt semmi nem olyan, mint régen. Nem is hasonlít arra, amit én építettem – dörmögte a mellkasán összefonva karjait a fiú.

− Ezt most úgy mondod, mintha nem jártál volna még itt. Mármint azóta…

− Jártam. Egyszer. Vagy kétszer. Ezer évvel ezelőtt. Na jó, csak ötven. De még ahhoz képest is új minden. Ez a rettenet sem így nézet ki, emlékeim szerint − bökött az állával Vagyok arcképe felé.

Anya mosolyogva csóválta a fejét. Fekete haja körbe táncolta a derekát.

− Igen, sokat egyszerűsödött a templom. Eltűntek belőle dolgok. És igen, Vagyok időnként megváltozik. De legtöbbször téged idéz. Mostanában egyre gyakrabban.

− Meg vagyok hatva.

Anya kicsit habozott, mielőtt újra megszólalt.

− Milyen igazából? Mármint az Úr? Neked kellene a legjobban tudnod. Mert te vagy az egyetlen, aki látta őt.

Ookami türelmetlenül felnevetett. Anya még sosem kérdezett tőle ilyesmit. Furcsállta, hogy épp most bukott ki az asszonyból a kérdés. Nemrég Nadja faggatta őt Vagyokról, most pedig az anyja. Ookaminak olyan érzése támadt, hogy ezek ketten róla beszélgettek a háta mögött.

− Fogalmam sincs. Egyáltalán nem emlékszem, mi volt a születésem előtt. Leginkább semmi. Sötétség és por meg kőtörmelékek, fénycsóvák. Rettentő izgalmas volt. Egy biztos. Vagyok nem így néz ki. Szerintem nincs is arca és alakja. Vagy az is lehet, hogy alakváltó. Sőt, elképzelhető, hogy igazából én vagyok a Teremtő, csak annyira régen hoztam létre a világot, hogy már megfeledkeztem róla.

− Nagyon humoros vagy. Látom, azért a jókedvedet nem veszítetted el. Azt hittem, le vagy törve.

Ookami szemöldöke egy pillanatra megremegett, de aztán ismét mosoly szökkent az ajkára. A kezeit most hátra kulcsolta, és előre-hátra gördülve a talpán hintázni kezdett.

− Dehogy. Sőt, boldog vagyok. Hogy is mondtad, mikor Keto beteg lett? Örülni kell, mert visszatér a Mindenhatóhoz?

Anya elkomorodott. Ferdevágású zöld szemeibe szomorúság ült.

− Ez nem vicc. Mindenből viccet csinálsz.

− Ez tényleg nem az. Sajnos halálosan komoly – sóhajtott Ookami. Anya bosszúsan nézett rá, de nem tett megjegyzést.

− Viszont ezek szerint eljössz a búcsúztatásra… féltem, hogy erre se vagy hajlandó. Túl korán jöttél. Az ünnepség csak este lesz.

− Ünnepség… – visszhangozta epésen Ookami. − Egyébként azt. Nyilván nem takarítani jöttem. De ne számíts arra, hogy majd ott tolongok az első sorban.

− Nem számítok. De már ez is valami.

− Nem nagy valami. Egy egész kicsi kis valami, ha pontosak akarunk lenni. Ez meg mi a szösz? – kérdezte a fiú Anya karjára pillantva, melyen egy kagylókból fűzött karkötő csörrent meg. Az asszony felemelte és megrázta a kezét.

− Az itteni ifjak készítették nekem. Tetszik?

− Nem olyan nagyon ronda – hazudta a fiú, pedig kedvére való volt a karkötő. Szerette, ha az emberek szép tárgyakat hoztak létre, bármilyen egyszerű holmit megcsodált.

− Arlenék merre vannak? – váltott hirtelen témát. − Láttam egy szekeret a kegyhely mellett. Gondolom, ők hozták Ketot.

− Igen. Darius és Arlen. A fáklya teremben vannak a templomszolgákkal. Imaszertartást tartanak Keto tiszteletére. Csak így szűk körben.

− Akkor te mit keresel itt?

− Hallottam, hogy jött valaki. Valahogy éreztem, hogy te vagy. A többieket későbbre várjuk. – az asszony most elhallgatott egy pillanatra, s lágyan megmarkolta az istenfiú vállát. – Nagyon jó, hogy itt vagy.

Ookami sután elkapta a nőről a tekintetét. „Semmi sem jó” – gondolta, de nem mondta ki. Helyette ennyit sikerült kiböknie:

− Aha. Menj csak vissza nyugodtan. Én elbóklászom a környéken. Talán kimegyek a partra és ott megvárlak titeket.

Anya búcsúzóul megpaskolta a fiú orcáját. Összenevettek. Mikor az asszony kiment, Ookami még percekig bámulta Vagyokot. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy jó lenne összezúzni ezt az arcot. Ez nem az ő alkotása, semmi köze nincs hozzá. És nem, nem hasonlítanak egymásra. A függönyt nem húzta vissza, mielőtt elhagyta az épületet. Mi szükség bujkálásra, ha senki nem láthatja a Teremtőt, csak ő, az istenfiú és Anya. És mi szükség egyáltalán erre a domborműre, hiszen a papnőt kivéve emberi szem nem pillanthatta meg a Mindenhatót. Ookami biztos volt abban is, hogy ez a műalkotás csak egy jelkép, nem az a szándék rejtőzik mögötte, hogy Vagyok megmutassa igazi valóját. De akkor mi értelme van az egésznek?

Míg ezen tépelődött, kisétált az óceánhoz. Jól esett, ahogy a homok simogatta a talpát, s hogy feltámadt a meleg szél. Megállt a víz szélén, hosszú, szürke haja szétrepült és szabadon csapkodott az arca körül. Nem tudott sokáig állni egy helyben, belegázolt a vízbe, isteni erejét nem használva felfeküdt a hullámok hátára, és hagyta, hogy ringassák a testét. Arra gondolt, hogy Vagyok egy csapásra eltüntethetné őt mindenki mással együtt, mint ahogy a föld megsemmisítése is csak egyetlen szavába kerülne. De ő, Ookami örökké itt marad, az emberek pedig elmennek.

− Miért nem nyelsz magadba? Engem miért nem? – motyogta. Az ajka alig mozgott. A víz az arcába fröcskölődött, de ez nem zavarta, sőt, talán meg is nyugtatta. Neki nem kellett köhögnie tőle. Sokáig hánykolódott még az óceán karjaiban, s mikor végképp nem bírta már a tétlenséget, úszni kezdett, mint az emberek szoktak, egyre bentebb és bentebb haladva. Mikor ezt is megunta, kiment a partra és felmászott a környéken lévő sziklás hegy tetejére, majd köveket hajigált a mélybe. Lassan jött el az este.

Pigeon Intelligence

or Dirty Solutions for Delicate Issues

He couldn’t believe his eyes when he read that title. He pushed up his glasses onto his beak. He snuffled a bit as usual when something irritated him. Mara, his wife usually ragged him for that. He could almost hear her as she was saying in an objective manner: “Edwin, please blow your beak or stop snuffling. You are driving me crazy.”

However, Mara wasn’t there with him, so the expected nagging never came. Edwin was listening if the voice of Mara echoed from the kitchen. The woman could mostly hear everything even at a distance and could criticize even from farther. Now nothing.

He mostly enjoyed his morning coffee by the settled table with the smell of the freshly washed tablecloth and with the sight of the glimmering, white sugar bowl. Mara has always arranged everything nicely; the dining room was sparkling of cleanliness, not a speck of dust sprawling on the sideboard, merry tablecloths, smiley red apples in the bowls and carefully ironed curtains on the valances of the windows created the cosy atmosphere of their home. The love of order, the fact that she makes everything well-ordered and sparkling making the simple pleasures of life truly enjoyable were the reasons why Edwin fell in love with his wife in the first place and has always been attracted to this slim pigeon girl regardless of her usual ticking off.

Edwin could not think of order and tidiness, he was deep in thought because of something else which was engaging his mind. He leaned forward carefully analysing the letters. No matter how many times he checked them, he saw the same. He would never have said about himself that he were especially intelligent. He knew that he had brains and could make good use of his knowledge in life. However, the word intelligent was used with a sarcastic overtone in this newspaper. He glanced at the writing under the last column and deciphered the name of the author, a certain Neat F Marten.

“That goddamn predator scribbler.” He felt his hackles rise when he thought of the marten and could recall the provocative look of the journalist with its shiny black and small pointed nose and neat moustache. When he first caught sight of the marten, he thought that it was sly looking because of its cunning smile, but then he brushed aside his apprehension. “Martens generally seem to be sneaky” – he ended his dilemma with this thought.

Nevertheless, his suspicion was further aroused when the journalist revealed the name of the newspaper: Hygiene Review for Immaculate Newscast. He perfectly knew that in spite of its name it was a rag with disparaging columns, jokes created by pigs and with the pictures of lecherous female animals. It is a tabloid for the educated young generations, who enjoy chewing the fat behind the mask of culture.

He knew well, still he stupidly overlooked his worries now hoping that the interview – exceptionally – was in the interest of the youth. A deep sniff, then eavesdropping. Nothing. Seemingly Mara is deeply lost in thought. “She mustn’t see the article. If she knew what it was about.” Edwin looked around to make sure he was sitting completely alone in the dining room. He turned back and could glance at the fluttering skirt of Mara at the kitchen door. Then he again bent over the newspaper. It is better if he reads it through quickly then throws it in the bin unnoticed.

Neat F Marten: The bar called the Fierce Fox seems to be a nice place for the eye; however, it is better to keep your hands on the table. The place for our latest interview is an especially stuffy restaurant offering several visual pleasures, where lots of irresistible fox girls meet the desires of the guests, but touching is rewarded with a bite. Gaping is allowed and worthy as well. I did not choose the place – but I am not complaining – the choice shows the preference of Professor Edwin, the head of the Department of Pigeon Sociology at the University of Animal Science and the president of the JFRP (Join Forces for the Rights of Pigeons). Professor or President, I do not know which address you prefer – could you tell our readers why our way led to this place?

  

Professor Edwin: (coughs) As a matter of fact, I thought that the Fierce Fox is a kind of whisky. (laughs) I have always wanted to try it. Not that I would be so keen on alcohol, of course.

Neat F Marten: Obviously, we have never thought otherwise. Dear Professor, the topic of our article is the judgement of the behaviour of pigeons in view of the 21^st century animal communities. The issue has been common talk for a long time and it is still relevant. According to the latest research – which has recently been published by Swedish pigeon experts – most animals are still critical of the behaviour of pigeons. Despite the fact that for some time scientific reviews of pigeon sociology have been discussing the question on the basis of new aspects. If I am not mistaken you have published several well-known essays on the subject.

Professor Edwin: Indeed, I have always devoted particular attention to this issue. Obviously, I have never wanted to claim untrue things about pigeons. Consequently, my essays are not written – if I can use that expression – with the intention of making excuses for pigeons. Therefore I have been condemned by many during my career; still I have always been proud of my objective way of looking at things. The fact is that pigeons have developed many odd habits; however, there is a complex combination of social factors behind these habits.

Neat F Marten: Could you give our readers some examples of the research you are most proud of?

Professor Edwin:(wandering) First of all, I would mention my lectures on transport situations.

Neat F Marten: If my information is correct, this will be your lecture series titled the Pigeon vs. Bicycle.

Professor Edwin: Yes, you are well informed. Indeed, according to my observations most of my kind – obeying learned behaviour patterns – cannot get away from rushing bicycles and get hit by them.

In my lectures, I studied those complex psychological and social pressures that determine this mechanism. My starting–point is that the cyclers appear as the suppressor in similar situations and provoke contradictory reactions from the oppressed, the pedestrian (in this case from pigeons) such as the suicidal behaviour. Many deny whether pigeons had suicidal tendencies, although unfortunately there is something in it.

It is important to ask: where the self-destructive behaviour comes from? The society of cyclers have no consideration for the road habits of pigeons (which is the traffic culture of food searching and gazing) and the group representing the desire for speed considers the contemplating group as subordinates. Pigeons in this subordinate relationship unconsciously face the risk as a solution.   

Neat F Marten: These thoughts seem to be especially fascinating. We heartily recommend them to our readers. Similar thoughts are expressed in your dissertation titled Rubbish Eating Habit of Pigeons as a Serious Form of Social Deviance. Could you tell us some words of that as well?

Professor Edwin: (with kindling eyes) This is my second favourite topic. I am glad you have asked. The essence of my dissertation is - although it is not easy to sum it up briefly and concisely – that pigeons take up the habit of rubbish eating because of external and strong labelling. It derives from the misbelief that pigeons are unclean already from their birth.

Obviously, it is only a social concept; however, pigeons as they cannot do otherwise meet the expectations of society. This is the same phenomenon as the Good Baby Bird – Bad Baby Bird effect. If someone is genuinely presented in a negative way, after a while they adopt the negative role. It is a long way to go before we can free ourselves from labelling. We also have to learn a lot in order to remove these stigmas.

Neat F Marten: According to these, you work to ensure that pigeons will be placed in a more favourable light in the future by other animals. Your essays are written with this intention without any partiality and misrepresentation, admitting fixations and irritating habits as well.

Professor Edwin: That is right. My aim is to realize our mistakes and uncover the reasons behind them and free the pigeons from the already mentioned negative roles.

Neat F Marten: It is very interesting what you are saying. Especially, because we hear all these things from the mouth - my apologies – from the beak of a pigeon, whose name is linked with the shocking story usually mentioned as the infamous Dropping Incident.

Professor Edwin: (becoming embarrassed) I have no idea what you are hinting at.

Neat F Marten: Let me refresh your memory. I am thinking of the incident when during a parliamentary debate (before the political transition) – I quote – you “shit on” the shoulder of a mankind during the dispute titled Who Should Be Banned from Public Places? 
Pigeons or Tramps? Tell me how you wanted to represent other pigeons with your deed?

Professor Edwin: (tries to stay calm) I do not deny that it happened so and it does not convey a good impression of pigeons. However, let me pin down that the incident started with the dung of the mankind at my feet.

Neat F Marten: Really? Nevertheless, we should not withhold the truth from the readers: the mankind, a fellow member of the party did that in order to protest against the intolerable behaviour of pigeons. Or, do you deny that pigeons of public places – similarly to you – tend to poo on the heads of passers-by?

Professor Edwin: No, I do not deny that. Sometimes it happens, but neither of other animals does take into consideration where it is proper to defecate.

Neat F Marten: Please, do not get away from the subject.

Professor Edwin: (taking a deep sniff) Notice that in the case of the dog waste bins, you always find dog faeces next to them instead of inside. I do not understand why pigeons have to be reviled. The time of the mankind is over. They should be happy to entertain the visitors for good money in decent conditions at the gardens of the Homo sapiens.

Neat F Marten: This is not about dogs, and I have no intention of criticizing. I would also ask you to refrain from making insulting comments. This is a liberal newspaper. It is highly regrettable what has happened to the mankind since the transition. I would like to highlight the interesting fact that such an intelligent pigeon like you find such low-minded solutions. Would you write an essay about that?

Professor Edwin: You are making fun of me. I, for my part, have finished. (stands up and leaves)

Neat F Marten: Dear Readers, the interview ended at this stage. The objective notification of information was swept away by intense emotions. I am lucky since the fox waitress has promised me a Dirty Pigeon cocktail, and I hope that in spite of its name it is drinkable. A piece of advice for our readers: whatever your position is on the issue, never shit on each other.

The ordered small table was thumped with such force scattering the sugar bowl and everything around on it that Mara flipped out of the kitchen terrified. When she got there, the tableware was smashed into pieces, the feathers of Edwin were covered with brown, sticky coffee and he was franticly kicking everything that got in his way.

Some of the pieces of the torn paper were dancing in the air then landed on the crown of the head of her beloved husband. Seeing all the mess Mara’s heart stopped beating for a second.

-    My goodness, are you crazy? – breathed the pigeon woman flabbergasted. It seemed to her that steam of fury came out of Edwin’s beak.

-    Mara! Bring the laxative. – said Edwin fuming while with his wing he was trying to clear away a brown spot from his forehead.

-   I would like to deliver a nice packet for a marten acquaintance.

Translated by Éva Gizella Osztényi

Graphics: Erika Balanyi

Novellák IV.

A megfigyelők

– Ez a film egy nyomasztó gondolatot vet fel. Azt, hogy mindannyian egy olyan világ lakói vagyunk, melyet egy másik, párhuzamos világ keretez be – mondja vaskos karjaival gesztikulálva Köpcös. A fejtetőjén hosszúra hagyott haját, mely mostanáig a szemébe lógott, hátrasimítja. Rá sem néz a mellette ülő Bongyorra.

– Valóban – hagyja jóvá amaz. Lenéző vigyorral az ajkán megigazítja fekete keretes szemüvegét. – Jó is, hogy mondja. Ez hasonlít a beiktatott narratívákat tartalmazó alkotásokra, melyekben az elbeszélés rétegei között tükörszerkezet jön létre. Tudja, a…

– Persze, hogy tudom, a mise en abyme-re – bólogat Köpcös. Érzi, hogy vörösödik az arca. Csodálkozik, hogy eddig kibírta ordítás nélkül. Négy órája és negyvenkét perce vitatkoznak a parkban. Ilyenkor már dühöngeni szokott Bongyor okoskodása miatt. Igaz, elképzelte néhányszor, hogy feláll, és a súlyos könyveket tartalmazó táskájával leüti göndör hajú filmteoretikus kollégáját. De nem, ez csak jóleső fantáziálás.

– Olyasmi – sóhajtja ingerülten –, de a tárgyalt film esetében nincsenek egymásba ágyazott történetek, hanem egymásba ékelődő valósághalmazok vannak. Ott van például az egerek univerzuma. Ezt veszi körbe az őket megfigyelő tudósok halmaza, ami egyel magasabb szint. A harmadik szint az idegen lények rétege, akik az egereken kísérletező emberek viselkedését tanulmányozzák. Elismerem, hogy ezek között is van tükröződés. De csak tematikus…

– Dehogy is! Például abban a jelenetben, mikor az idegenek ugyanolyan kísérleteket hajtanak végre az embereken, mint azt megelőzően az emberek az egereken a filmnyelvi eszközök is hangsúlyozzák rekurziót. Szubjektív szemszögű képek, rántott svenkek, zoom, minden. Analógia a dialógusokban, és a nondiegetikus hangkommentárban. Nem mondja, hogy nem vette észre! Maga honnan szerezte a diplomáját?!

Az utolsó mondatot nem kellett volna. Köpcöst elönti a forróság. Lassított felvételben látja magát kívülről, ahogy feltápászkodik, lendíti a karját, s vele a nehéz bőrtáskát Bongyor feje felé. A szemüveg pörögve táncol a levegőben. Bongyor ájultan a hideg, fehér padlóra zuhan. Várjunk csak! Köpcösnek most tűnik fel, hogy nem is a parkban vannak, hanem egy üres szobában, egyik oldalán üvegfallal.

Míg azon töpreng, hogyan kerültek ide, az üvegfal mögött Bizgr, az Zmrzlina bolygó lakója, emberkutató, és négy poronty szülőapja (most növesztgeti az ötödiket a domborodó térdhajlatában), reszketve dörgöli öt szeméből a középsőt. Három órája és negyvenkét perce szippantotta fel az embereket az űrhajó, de az űrlénynek eddig egyetlen szót sem sikerült felfognia a tanulmányozni kívánt alanyok eszmecseréjéből. Ha Bizgr főnöke megtudja, hogy nem megy a kódfejtés, biztos kirúgja őt. Vagy rosszabb. Ez nem történhet meg. Bizgrnek gondolnia kell az utódokra. Már elképzelte néhányszor, hogy ha bejön a felettese, és pattogni kezd, ahogy szokott, akkor ő feláll a székéből és súlyos, aktatáska méretű öklével leüti kopasz munkaadóját. De nem, ez csak jóleső fantáziálás. Csápszerű végtagjain csoszogva már jön is a főnök.

– Léé, csmbrrögrrö – mondja eleve felpaprikázva, ami emberi nyelven valami ilyesmit jelent: „Na, hogy halad?” Türelmetlen. Négylencsés szemüvege ugrál az orrán.

– Bizmutnyamanya krnyö – válaszolja bizonytalanul Bizgr, ami annyit tesz: „Nem túl jól.” Izzad.

– „Náámirga milupagpp bgyula. Zsizsmerge géépéény, iinnp kutymaga” – teszi hozzá, vagyis: „Valamilyen titkos jelrendszert használnak. Értem a szavakat, de nem tudom összerakni.”

A főnök arca feldagad, mint egy lufi.

– Zétényimaganyamacsépékula?! Brrdffa demeregemazs? – hadarja. Mindjárt szétdurran. – „Nem mondja, hogy már megint nem érti! Maga honnan szerezte a diplomáját?!”

Az utolsó mondatot nem kellett volna. Bizgrt elönti a forróság. Lassított felvételben látja magát kívülről, ahogy feltápászkodik, lendíti a karját, s vele a nehéz öklét a főnök felfúvódott feje felé. A szemüveg pörögve táncol a levegőben.

Illusztráció: Kovács Evelin Babett