2017. április 29., szombat





Novellák III.

A növények élete


– Tomi. Te egy szobanövény vagy – mondta egyszer Ádám, a haverom. A moziból sétáltunk haza hármasban Ádám barátnőjével, Zsúval. Ez már több, mint fél évvel ezelőtt történt, ősszel. A barátaimnak rendszerint a hazafelé tartó utakon születnek világmegváltó gondolatai velem kapcsolatban. A hidegben vicsorrá torzult a mosolyunk, és mindhárman alaposan összehúztuk magunkat.
– Egy nagyon jóképű szobanövény – nyilatkozta a füleit dörzsölve Zsú. – De legyen bármily tetszetős is egy ilyen élőlény, nem tudsz vele mit kezdeni. – Mindig terjengősen beszél a csaj, Ádám pedig tőmondatokban, így szórakoztató párost alkotnak.
– Jaja – dörmögte a sálja mögül Ádám. – Kiteszed az ablakba. És ott van. Néha meglocsolod. Kész.
Ezek az én barátaim. Egyenesen és félreérthetetlenül szoktak fogalmazni. Azt akarták mondani, hogy magamnak való vagyok, és igazuk volt. Emlékszem, utáltam magam ebben a pillanatban, és önutálatom jeléül, és persze a csípős levegő ellen védekezve a szemöldökömre húztam a sapkámat.
– Az ember társas lény, mindenkinek szüksége van párkapcsolatra – ecsetelte vacogva Zsú.
– Jaja – erősítette meg Ádám. –A szex olyan, mint a kaja. Kell az élethez. Élni pedig nem árt.
Zsú helyeselt:
– Igen-igen. Jó is ez a hasonlat: ha van állandó kapcsolatod, akkor az olyan, mintha mindig tele lenne a frigód kajával. Sosem éhezel.
– Vagy kevesebbet – javította ki Ádám.
Egymásba karoltak, és összenevettek. Irigyeltem őket, hogy ott vannak egymásnak, és ők nem szobanövények.
Zsú és Ádám azóta többször is a tudomásomra hozták, hogy a vegetáló lényeknek is szükségük van alapvető dolgokra, mint tápanyag, levegő, és az emberek közelsége. Azt kerepelik állandóan, hogy menjek el egy terapeutához, aki segít, hogyan kell változtatnom az életemen. A növényéletemen, ahogy ők mondják.
Nyár eleje van. Most sikerült rávenni magam, hogy felkeressem a pszichológusnőt, akit Zsú talált nekem. Megyek a pszichó-nőhöz. Csöngetek, beülök. Két mondatban vázolom a helyzetem, s egy kiselőadással reagál. Néha figyelek, néha nem. Azon gondolkozom, hogy olyan a doki, mint egy robot-stewardess. Gyakorlatilag levegővétel nélkül ontja a szavakat, és úgy hangsúlyoz, mintha esti mesét olvasna. Megpróbálom elkapni a szavak értelmét:
– Írja össze, mit keres egy nőben, milyen tulajdonságok vonzzák! Legalább tíz pontból álljon a listája. Külső és belső jellemzőket is tartalmazhat. Meglátja, ha határozott célokat tűz ki maga elé, az agya automatikusan rááll arra, hogyan érheti el a kívánt eredményt. Tudnia kell, mit keres, és akkor könnyebben meg is találja – darálja üveges tekintettel a gépasszony.
Lefogadom, hogy a pszichó-robot tervezője egy olcsó női magazin ötlettárából szedte a javaslatot, betáplálta a szerkezet memóriájába, majd minden szerencsétlen páciensnek ezt a felvételt adja le. Mindezért tizenötezer forintot gombol le rólam, egy negyven perces alkalom után.
Távozom a terapeutától. Furcsa módon, nem hagy nyugodni a dolog. Bármilyen banális is a pszichológus tanácsa, állandóan azon kapom magam, hogy a lista pontjait próbálom összeszedni. Ne legyen hájas, és büdös szájú. És hisztis. És hülye. A milyen ne legyen, már megy. De milyen legyen, milyen???
Két nappal később bent poshadok angolon. Felírom a példamondatot a táblára. A kölykök úgy lesnek rám, ahogy sohasem: mindenki figyel. Nem értem, mi van. Felnézek a táblára, hát ez a mondat virít a Present Perfict táblázat rubrikájában:
„Have you ever slept with a perfect women?” /Voltál már valaha tökéletes nővel?/
Ezt akartam leíratni a tizenéves srácokkal. Néha idióta tudok lenni. Persze, mindenki vihog, és már a következő szünetben visszahallom a bénázásom hírét a tanáriban. A főnököm dühödten fröcsögi:
– Vegyél ki egy pénteket! Csapj egy hosszú hétvégét! Nem érdekel hogy, de pihend ki magad, és legyél normális, mire visszajössz!
Nem is olyan rossz! A potyapihenőn felbuzdulva már nem is bánom, hogy olykor elvarázsolt vagyok.
Vánszorogva jön el a péntek, de csak eljön. Délelőtt van, és vígan robogok a vonaton egy kupéban, úton a hétvégi kiruccanásra Balatonalmádi felé. Semmi más nem jár a fejemben csak a lista, így újra nekiveselkedem. Az ablak mellett foglalok helyet, és a Zabhegyezőt használva alátétként a vonatjegyem hátuljára firkantom a tulajdonságokat.
Nem görcsölök tovább:
1. Legyen vékony.
2. Szexuálisan vonzó.
3. Világosbarna haj. Nem rövid!!!
4. Alacsonyabb, mint én.
5. Kerek segg.
6. Szép arc.
7. Legyen értelmiségi. Könyvmoly, kultúrlény.
8. Bírja a vörös férfiakat, mint amilyen én vagyok.
9. Legyen beszédes, de ne szószátyár.
10. Legyen odáig értem.
Villámgyorsan végzek, és igazán elégedett vagyok magammal. Újra és újra átolvasom a pontokat, és minden sorral egyetértek. Felengedve hátradőlök az ülésen, és úgy nézek végig a kupéban ülő utasokon, mintha gratulációt várnék tőlük. A szemközti oldalon, az ajtó mellett egy öreg fickó alszik, és én elképzeltem, hogy hirtelen felnéz, letörli a szája szélére csorgott nyálát, és ennyit mond:
– Na! Mit kellett ezzel ennyit tökölni – majd lecsuklik a feje, és tovább szunyál.
A jobb oldalamon ülő dagadt nő pedig elismerően felém biccent, és közli:
– Rövid és lényegre törő! Épp ahogy kell.
Persze az öreg fickó az igazak álmát alussza, a nőnek pedig esze ágában sincs velem foglalkozni: mereven bámul maga elé, és csokoládés csigával tömi a fejét. Időnként kicsit messzire szalad a fantáziám. Azért én gondolatban vállon veregetem magam.
Vigyorogva kinyitom a Zabhegyezőt, de csak néhány oldalt sikerül elolvasni, mert váratlanul iszonyú erővel rám tör az álmosság. Lehet, hogy az idős férfi ragályos álomkórral fertőzött meg, mert semmi nem indokolja a fáradtságomat. A sorok kavargó szürke tócsává alakulnak előttem, melyben ott lubickolnak az értelmes szavak, csak éppen egyet sem tudok belőle kihalászni.
Egyszer csak kitisztul a kép, és ez a mondat villan fel előttem:
„Lányok keresztbe vetett lábbal, lányok nem keresztbe vetett lábbal, lányok isteni lábbal …”[1]
A pillantásom a könyvről tovább kúszik, és egy csupasz női lábra vándorol. A fejemet vakarom: eddig nem tűnt fel, hogy valaki még bejött a fülkébe. Bizonyára csak álmodtam a női lábakat. Leveszem a szemüvegem, és alaposan megdörzsölöm a szememet. Mikor visszabiggyesztem a szemüveget az orromra, a szám tátva marad: a női lábak folytatása húsvér valójában ott ül előttem, egy újságot olvas, és – komolyan – világosbarna, vállig érő haja van, és olyan szép arca, hogy kedvem lenne lefényképezni. Egy rövid szoknyás ruha van rajta, ami szépen ráfeszül a testére, és láttatni engedi a karcsú derekát.
Gyorsan becsukom a számat, és azt mondogatom magamban, hogy ez normális, millió olyan csaj szaladgál a világban, aki megfelel a listámon szereplő pontoknak. Azért annak örülök, hogy egyet közülük most elém vet a sors. A kezében nem akármilyen magazint tart, hanem a Mozaik történelmi folyóirat egyik számát, melynek címlapjáról „A gyönyörök kapuja” feliratot betűzöm ki. Hmm, „gyönyörök kapuja”… Hát tényleg!
A haja, a szája, a melle és minden apró részlete egy az egyben olyan, mint az a lány, aki a fejemben megjelent, mikor a tíz pontot fogalmaztam. És Mozaikot olvas! Bombázó, és még eszes is. Kell!
Észreveszi, hogy őt figyelem. Várom, hogy elsüllyessze magát a folyóirat mögé, és rám sem hederítsen, mint minden rendes nő, aki velem találkozik. Nem így tesz, magabiztosan állja a tekintetem. Az is fura, hogy én nem húzom be a farkam, mint egy kiskutya. Egyszerűen nem tudom levenni róla a szemem, ami tőlem szokatlan, mert a szexi csajoktól rendszerint teljesen befordulok, felveszem a szobanövény alakomat, és úgy teszek, mintha nem léteznék. Szemezünk. Ezer éve nem csináltam ilyet.
Feláll, hogy kinyissa az ablakot. A hátsója olyan kerek abban a szoknyában, hogy szeretnék beleharapni. Szinte látom is magam, ahogy bandzsa szemekkel a háta mögött térdelek a seggével a számban, amint a csokis csigás nő felháborodásában a fejemet veri egy esernyővel. MEGSZÓLÍT!!!
– Elnézést! Segítenél kinyitni, kérlek?
– Izé, persze – hebegek, de azért sikerül megeresztenem egy mosolyt, miközben lentebb húzom az ablakot. A csaj úgy néz rám, mint egy istenre. Na jó, ez talán túlzás, de semmiképpen nem úgy, mint egy cserép fikuszra.






Az út további részében mindenféléről beszélgetünk. Nem hiszem el, ami velem történik. Ő dekoratőr, és ő is Pesten dolgozik, mint én, (bár, mintha később szállt volna fel, nem Pesten, de kit érdekel?) és a kedvenc könyvei közé a Harry Potter és a Godot-ra várva tartoznak (furcsa párosítás), és imádja a vörös hajat, mert az északi emberekre emlékezteti őt, és ő mindent szeret, ami északi, legyen az éghajlat, épület, vagy ember. Ez az egész zseniális, sőt, KIBEBASZOTT ZSENIÁLIS!!! Köszönöm, méregdrága pszichó-gépnő, és köszönöm főnök, és Zsú, és mindenki! Mire Almádiba érünk, már konkrétan szerelmes vagyok.
A lány is ott száll le, ahol én. (Yess!!) Mikor elbúcsúzunk, várakozón néz rám. A combjait bámulom, és azon kattogok, hogy vajon ez az a pont, amikor a férfi mond valamit? Hogy, találkozzunk, vagy ilyesmi? Ó, érzem, hogy elborítja az agyam a növénygondolkodás. Már hallom is Ádám hangját a fejemben, ahogy dörmögve és vontatottan magyarázza: „Kommunikáció, öregem. Egyszerű. Csak ki kell nyitni a szádat. Ennyi.”
De ez nem egyszerű, ez nehéz. A sorsdöntő pillanatokban meg szoktam némulni.
Egy hang sem jön ki a torkomon. Félek kinyitni a számat, nehogy valami nazgul nyöszörgés jöjjön ki rajta. A lány vár még egy darabig, aztán elköszön. Mindjárt megkérek egy járókelőt, hogy azonnal gyilkoljon meg.
Egész nap ezen dohogok magamban. Bejelentkeztem a panzióba. A recepcióssal úgy viselkedem, mintha megsértette volna az anyámat. Elfoglalom a szobámat, és minden egyes ruhadarabot ezzel a szöveggel vágok be a szekrényembe: Ez egy szar. Ez is szar. Szar, szar, szar.
A strandon úgy ülök, mint aki savanyú cukrot szopogat. Este a szobámban az ajtó mellett gubbasztok a földön, és halálraítélt fegyencnek képzelem magam, aki éppen azt várja, hogy az őr lökjön be egy kis ételt a rács alatt. Nem jön az a rohadt őr, az idő nem akar telni. Gyűlölök élni. Viszont! Fülelni kezdek. Valaki aprócska, határozott és kemény léptekkel odatipeg az ajtóm elé. Egy nő, érzem a parfümje illatát. Csak nem? Hosszan kivár, mintha nem merne kopogni, s én szapora légzéssel tápászkodok fel, és kinyitom az ajtót. És ott áll a csaj a vonatról az orrom előtt. De honnan tudta, hogy itt szálltam meg? Mondtam neki címet? Megint nem érdekel!!!
Nem szól semmit, mosoly nélkül néz rám. Bejön, a lábával behajtja az ajtót, megfogja a kezem, a csípőjére csúsztatja, és beleszagol a nyakamba. Innentől nem én irányítom a mozdulataimat, hanem a természet. A kezeim bebarangolják a lány testét. És szexelek!!! Én!!! Egy nővel, akit nemrég ismertem meg. Megtaláltam a tápoldatomat.
Még az éjjel elköszön tőlem, mondja, hogy ezen a hétvégén már nem találkozhatunk, mert másnap utazik is tovább, de számot cserélünk. Innentől teljes képszakadás van nálam, reggeltől estig az együtt töltött éjszaka képeit vetíti az agyam, tiszta pornófilm az egész. Várjunk! ÉN ÁLLAT! Nem kérdeztem meg a nevét és a címét. Mindent kikérdeztem róla, a lábméretét is tudom (37-es), csak a legfontosabbakat nem. Ez rám vall. Mindegy. Majd felhívom, és kipuhatolom valahogy.
Egy héttel később ülök a pszichó-dokinál, és lelkesen újságolom, hogy mi történt velem. Hogy bejött a tanácsa, és tényleg bevonzottam a számomra megfelelő nőt. Meg akarom neki mutatni a lány számát a telefonomban, és… nem találom azt az átkozott számot. Legalább két percig keresem, de eltűnt az éterben.
– Semmi baj! – mondja a terapeuta a szokásos stewardess üzemmódban. – Meg tudná mondani a lány nevét?
Hát nem. Megnyílik alattam a föld, beszippant a végtelen mélység, és a pokol tüze perzseli a bőrömet, miközben aprócska ördögök táncolnak a mellkasomon. Tudom, hogy hogyan fest ez az egész. De valóban megtörtént. Valóban.
– Semmi baj – ismétli a nő pontosan ugyanolyan hanglejtéssel, mint az előbb. – Akkor talán próbálkozzunk egy másik terápiával.

Illusztráció: Kovács Evelin Babett



[1] J. D. Salinger: Zabhegyező. Ford. Gyepes Judit, Európa Könyvkiadó Budapest, 2004. 149. o.