Novellák V.

A tökéletes társ

Egészen biztos volt abban, hogy egy elmebeteggel hozta össze a sors. Egy születésnapi összejövetelen találkoztak. Éda éppen a barátnőivel akart koccintani, mikor megpillantotta a sarokban magányosan ácsorgó idegent. Az illető úgy nézett ki, mint aki jelmezbálra érkezett, és egy húszas évekbeli némafilm hősét próbálja utánozni. Ódivatú, fekete zakóban, és élére vasalt nadrágban támasztotta a falat.

Az orrán egy ezüstszínű, kerek szemüveg ült, s mikor összetalálkozott a pillantásuk, a fiú éppen az ormótlan csokornyakkendőjét igazgatta.

Bár termetre felnőtt férfinek tűnt, kortalan gyermekarca miatt Éda nehezen tudta megítélni, hány éves lehet. Az ismeretlen halvány mosollyal a lány felé biccentett. Éda szánalmasnak találta őt a kirívó öltözéke miatt. Emellett még valami taszította a fiúval kapcsolatban, amit nem tudott megfogalmazni magának. A gyomra felkavarodott.

– Ki ez a bazári majom? – súgta oda a barátnőinek. A választ senki sem tudta, s Éda igyekezett ennyiben hagyni a dolgot. A poharak összecsendültek, és ő sokáig méregette a gondtalan arcokat. Az egyik lány a karjába kapaszkodott, és összegörnyedve egészen rátámaszkodott nevetés közben. Majdnem elestek és még a pezsgőt is kilötyögtették. Míg az öröm könnyeit törölgette a szeméből, oldalra nézett. Magán érezte az idegen tekintetét, s bár hűlt helyét találta, mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ott van valahol a közelében. Ez meghatározta az egész estét, s innentől úgy járt-kelt az ünnepi forgatagban, mint aki bujkál valaki elől. Ha véletlenül meglátott egy hasonló karakterű fiatalembert, azonnal elfordította a fejét, vagy egy másik szobába iszkolt.

Az est végén magára kanyarította hosszú szövetkabátját, és kilépett az ajtón. Mindig is gyűlölt egyedül hazamenni az éjszakában, mert meztelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Egy ostoba prédának, akit könnyű elejteni. Ilyenkor azon kesergett, hogy legalább lenne egy kocsija, vagy valaki, aki hazakíséri, és nem kellene egyedül gyalogolnia. Az utolsó busz már egy órával ezelőtt elment, és így harminc percet sétálhatott az albérleti lakásáig. Felhajtotta a kabátja gallérját, behúzta mögé az orrát, és próbált uralkodni a félelmén.

Az utca csendes volt és üres, az éjszakai fények pislákolása megnyugtatta. Ahogy a zsebébe nyúlt, a gyomra ismét megremegett. Egy kártyát tapintott ki a zsebkendői között. Sötétszürke, cirkalmas betűkkel nyomtatott névjegy volt, meglehetősen nyugtalanító szöveggel.

Bánat Úr

Egyedül érzi magát? Ne keresgéljen tovább,

megtalálta a tökéletes társat.

Bennem nem fog csalódni, sosem hagyom el.

Éda többször is átfutotta és megfordította a kártyát, de elérhetőség nem volt rajta. Kétség sem fért hozzá, hogy a szemüveges idegen csúsztatta valamikor a zsebébe, s most még biztosabbnak vélte, hogy az illető háborodott. Dühösen visszagyűrte a zsebébe a névjegyet, és aggódva szaporázta meg lépteit. Mire hazaért szinte már futott, és a szíve majdnem kiugrott a mellkasából, ahogy végre becsukta maga mögött a lakása ajtaját.

Álmatlan éjszakák és nyugtalan nappalok következtek. A fiú sokszor felbukkant, és Éda sehogyan sem tudta lerázni. Egy nap a parkban biciklizve arra lett figyelmes, hogy a fiatalember egy rozsdás kerékpáron suhan a nyomában. Éda többször is hátranézett, hogy még alaposabban megvizsgálja zaklatóját. Megállapította, hogy a külseje minden, csak nem félelmetes. Fekete, göndör haja bolondosan lobogott a szélben, s a hóbortos szemüveg mögé bújt arc egy kamasz gondtalanságát sugározta. Talán Éda pont ezért viszolygott tőle annyira. Nincs rosszabb, mint egy ártatlannak tűnő bolond. Megborzongott, s teljes erőből taposni kezdte a pedálokat.

Néhány nappal később a kávézóban futottak össze. A fiú se szó, se beszéd leült vele szemben, mint egy régi ismerős, és beleivott a kávéjába. Éda szerette volna jól pofon vágni, de aztán megrettent attól, hogy nyilvános helyen jelenetet rendezzen, és undorodott attól is, hogy hozzá érjen.

– Te tisztára beteg vagy. Hagyj békén! – sisteregte fojtottan.

Az rámosolygott, és még egyszer a szájához emelte a csészét.

– Tudsz egyáltalán beszélni?

– Tudok beszélni. Néha szoktam is – válaszolta derűsen az idegen. – De eddig nem kérdeztél semmit. Miről beszélgessünk?

Édának elege lett, és faképnél hagyta. Berohant a rendőrségre, hogy feljelentse a fickót. Az ügyeletes rendőr egy irodába vezette, és felvette az adatokat. Mikor Éda végzett a beszámolójával, a kopaszodó rendőr zavarodottan számolt be az eset előzményiről.

– Már számtalan bejelentés érkezett hasonló ügyben. Nyomozunk a gyanúsított személy után, de eddig semmit nem tudtunk róla kideríteni. Feltételezzük, hogy valamelyik elmegyógyintézetből szabadult, de nem találtuk meg, hogy melyikből. Nem csak fiatal nőket zaklat, hanem férfiakat, gyerekeket is. Persze mindig más névjegykártyát ad az áldozatoknak.

Éda megnézhette a bizonyítékként leadott névjegykártyát. Az egyiken – amit állítólag egy tíz éves kisfiú kapott – ez állt:

Bánat Úr

Nem szeretnek a szüleid? Ver az apád?

Hagyd ott őket, én szívesen felnevellek!

Egy hatvanas férfi pedig ezt kapta:

Bánat Kisasszony

Rákos? Haldoklik? Nincs, aki utolsó óráiban a halálba kísérje?

Bízza csak rám, én társául szegődöm a végső útra.

– Hogyhogy Kisasszony? – kérdezte döbbenten Éda.

A rendőr bizonytalanul megrázta a fejét.

– Váltogatja az identitását. Hol nő, hol férfi képében jelenik meg. Remekül ért az átváltozáshoz. Már arra is gondoltunk, hogy esetleg két, vagy több személy áll az ügy mögött, mert szinte minden sértett más zaklatóról számol be. Teljesen különböző személyleírást adnak. Sajnos, még egyszer sem sikerült elkapnunk. Megpróbáltuk megfigyelni, néhányszor követtük, de mindig kicsúszott a markunkból. Fürge, mint egy macska. Néha csak feltűnik, és eltűnik. Lehetetlen túljárni az eszén.

Éda nem értett semmit. A halántéka szúrni kezdett, és fáradtan dörgölte meg az ujjaival. Bágyadtan elköszönt és kitámolygott a szobából. A rendőr még utána kiáltott valami olyasmit, hogy azonnal telefonáljon, ha az őrült ismét az útjába kerül, de a lány akkor már nem figyelt.

Bánat Úr sokszor jött, és fáradhatatlanul kullogott a lány után, bármerre járt. Míg Éda a buszon robogott a munkába, a fiatalember ott állt mellette, és faviccekkel próbálta szórakoztatni. Ha a lány nem érte el a legfelső polcon lévő árut az élelmiszerboltban, a fiú levette neki. Ha Éda moziba ment a barátaival, az idegen akkor is követte, sőt, beült a társasággal a vetítésre. Sohasem zavartatta magát, mindig természetesen viselkedett, mintha magától értetődő lenne, hogy ő Éda tartozéka.

A lány többször hívta a rendőrséget, de ez a furcsa árnyékember valóban minden alkalommal elpárolgott, mire a rendőrök a tetthelyre értek. Az eltűnési módszerei zavarba ejtően szürreálisak voltak, akárcsak egy profi bűvész mutatványai. Például beállt egy utas mögé a buszon, és következő pillanatban már nem volt ott. A boltban átlépett egy másik árusorhoz, s mikor Éda a polcok mögé kukucskált, a fiúnak nyomát sem találta. A moziban leejtett valamit az ülése alá, lehajolt érte, és már fel is szívódott.

Éda barátai ártalmatlan udvarlónak gondolták a fiút. Mindenki nagyon kedves, jóravaló srácnak tartotta őt, s mikor Éda megosztotta velük aggodalmait, vagy a rendőrségen hallott információkat, úgy néztek a lányra, mintha képtelenségeket állítana. Azt sem értették, miért kell rendőrt hívni, ha a fiatalember megjelent valahol. Éda egy idő után szégyellte ezt a témát, és nem beszélt róla többet. Lassan felhagyott a telefonálgatásokkal is, és próbálta megszokni a zaklató állandó jelenlétét. Ez azonban keservesen ment. Hol gyűlölte, és ordított vele, hol megpróbálta levegőnek nézni. Azzal álltatta magát, hogy biztosan tényleg ártalmatlan, mint ahogy a barátai gondolják.

Ebben csalódnia kellett. Egy este, mikor az ágyán heverve filmet nézett, a fiú csendben mellé feküdt. Először csak végigsimította Éda hosszú, barna haját, aki megborzongott az érintéstől. Jó volt, és undorító is egyszerre. A lány reflexei azonnal válaszoltak, és teljes erőből a fiú arába csapott. A többi hirtelen történt, egyszer csak ott találta magát a földön, háttal feszülve a talajnak. A fiú az áldozat  mellkasára ült, egy kézzel fogta össze a csuklóit, és a feje fölött a padlóra szorította, míg egész testével ránehezedett. Éda azt hitte, most végeznek vele, de a fiú csak a hajszálait kezdte tépni a szabad kezével, lassan és megfontoltan, egyesével haladva, nem törődve a nő segélykiáltásaival, és a dörömbölő szomszédok lármájával.

A támadó arca közben alig változott, csupán a derű illant el róla. A tekintette keménynek hatott, de nyugodt maradt és szenvtelen. Éda sikítva rángatta a fejét, úgy érezte, éles tűkkel szurkálják, melyek képesek az agyáig hatolni, s a kétségbeesés menten szétrobbantja a tagjait.

Csak akkor szabadult, mikor a rendőrök megérkeztek, akiket ezúttal a szomszédok értesítettek. A fiú egyszerűen kiugrott a másodikról, és elnyelte őt az éjszaka. Amikor legközelebb találkoztak az utcán, a lány, az előző esetből tanulva habozás nélkül tárcsázta a rendőrség számát, de az odalépett hozzá, egy elegáns mozdulattal megragadta a karját, és kicsavarta a kezéből a mobiltelefont, könnyedén, mint akinek az egész semmilyen erőfeszítésébe nem kerül.

Magához húzta Édát.

– Buta vagy – súgta a fülébe tárgyilagos hangon. – Pazarolod az energiádat.

Egy pár hétig még küzdöttek egymással, de az is lehet, hogy hónapokig tartott a dolog. Vagy évekig. A fiú néha szelíden viselkedett, mint kezdetben, máskor viszont a semmiből jöttek elő pusztító indulatai. Egy reggelen Éda arra ébredt, hogy kötelek marnak a karjaiba és bokáiba, melyek az ágya keretéhez láncolják, és mozdulni sem tud. A fiú ott ült mellette, üres tekintettel, hosszan bámult rá, majd megragadott egy párnát, és a fogoly arcába nyomta, míg annak eleredt az orra vére, és elájult.

Néhány héttel később beszélgettek az ebédlő asztalánál, és a fiú minden átmenet nélkül átnyúlt a tányérok felett, megragadta Éda haját, és beleverte a fejét a csempébe, úgy, hogy a lánynak felhasadt a szája széle, és a fogai megrepedtek. Annyit sírt ebben az időszakban, hogy a szemei gyakran bedagadtak, sokat hányt, sokszor betegeskedett. Számtalanszol táppénzre kérte magát, és egyáltalán nem járt társaságba. A barátai elől elmenekült, letagadta magát előttük.

Maga sem tudja már, hogyan jutott el addig a pontig, míg megszokta bántalmazóját. Hogy annyi kín után végül hogyan sikerült befogadnia ezt az érthetetlen teremtményt. Éda arra a momentumra emlékszik csak, hogy egyszer ő kérte meg a fiút, ismét meséljen neki vicceket a buszon. Persze nevetséges lenne, hogy ettől változzon meg minden. De az biztos, hogy a fiú boldogan teljesítette a kérését, a kínzások pedig ezután fokozatosan elmaradtak, és sok kellemes órát töltöttek együtt.

Éda legszebb emlékei között azt tartja számon, mikor vattacukrot ettek az állatkertben, és az elefánt el akarta szedni az édességet a fiatalembertől. Vagy azt, mikor rossz gyerekek módjára pattogatott kukoricával dobálták a nézőket a moziban. Éda vett egy lakást a hegyoldalban, és néhány bútort együtt választottak ki. A fiúnak egy piros fotelt vásároltak, amit annyira megszeretett, hogy alig akart elszakadni tőle, abban ücsörögve evett, olvasott, vagy elmélkedett. Összenőttek, mint egy ikerpár, együtt aludtak, főztek, együtt mentek futni vasárnap.

Azért előfordul még, hogy Éda nyugalmára tör, mikor az nem figyel. Hogy éjjel keményen megszorongatja az állkapcsát, vagy a torkon ragadja a zuhany alatt. A lány ilyenkor elgondolkozik, hogy nem kellene-e mégis megszabadulni tőle. Kivágni a testéből, mint egy elüszkösödött húsdarabot. De aztán rájön, hogy akkor túl nagy darab hiányozna belőle.

Szösszenetek III.

A legsötétebb

– Ott van az erdő közepén. Csak éjszaka lehet megtalálni. Ha nappal mész oda, akkor csak egy kis bokrot találsz a helyén. Szóval akkor kell odamenni, mikor az egész család elaludt. Fontos, hogy mindenki aludjon, mert valamiért csak akkor bukkan elő. Ez nem t’om, miért van. Csak, ne is kérdezd. Vannak dolgok, amiket nem kell érteni. Tehát éjjel kisurransz házból. Nem kell holdfény, meg ilyenek. Csak pizsamában kell menni, mezítláb. Köntöst vehetsz, ha akarsz. Jó, ha nem találkozol senkivel az utcán. Én például egyszer összefutottam a szomszéddal, még akkor állt be a garázsába, mikor elindultam, kiintegetett a kormány mögül. Hazajött az éjszakai műszakból. Lényeg, hogy visszaintegettem. Aztán nem találtam meg az erdő közepén azt az izét. Pedig elég para, érdemes megnézni. Ha találkozol is valakivel, akkor ne nézz rá! Ne köszönj vissza! Ezek ilyen íratlan szabályok. Szóval elmész a kiserdőhöz. Be fogsz gyulladni, de ez normális. Baglyok huhognak, és a szél tépi a faleveleket, pocsék egy érzés ott kóricálni. De minél parább, annál jobban piszkálja majd a fantáziádat.

A vadászház melletti oldalon menj be! Ott van egy pici ösvény. Ne a másik oldalról menj, a köves úton. Az ösvényen menj! Ahogy egyre bentebb érsz, lépteket fogsz hallani a hátad mögül. Ez azért fontos, mert ha nem hallod, akkor rosszfelé mész. De ne izgulj, nem lesz a hátad mögött senki. Csak a léptek zaja lesz. Mész, mész, egyre erősebben hallod a lépteket. Zihálást is hallasz, meg szuszogást, oldalról a fák közül. Ott se fogsz látni senkit egy darabig. Ja, mondjuk lesz egy pont, mikor feltűnik egy ködszerű bizbasz a fák között. Nyugi van, nem csinál semmit az az árny, csak rád hozza a frászt. Egyesek arról is beszámoltak már, hogy valaki kaparászta a hátukat menet közben, vagy volt, aki úgy érezte, egy zacskót húztak a fejére, nem kapott levegőt. Ez egyéni lehet, hogy ki mit tapasztal.

Addig kell menni, amíg el nem fogy az ösvény. Akkor egy batár nagy tisztásra érsz, ha holdfény van, akkor látsz is valamit. Zseblámpát tilos vinni. Át kell menni a tisztáson. Én jobban fostam ott valamiért, mint amikor az ösvényen kolbászoltam. Pedig akkor nem volt se szuszogás, se ködszerű bármi, se léptek. De ott a tisztáson rád tör a pánik. Ezt mindenki ugyanúgy meséli. Elkezdesz rohanni, szúrni fog a tüdőd, a szíved meg olyan erősen fog dobogni, hogy majd’ kiszakad a helyéből. Azt mondják, hogy ez az a rész, amikor kilépsz a térből és időből. Innen egy másik dimenzió jön. Legalábbis ezt pletykálják, de szerintem ez azért nem igaz. Tök mindegy. Átérsz a tisztáson. Bemész a fák közé, de ott már nincs ösvény. Csak be a dzsumbujba. Tudni fogod, hogy merre kell menni, innentől már nem te irányítasz.

A legsötétebb részre fogsz betévedni. Azt veszed majd észre, hogy megszűnnek a hangok. Semmit nem hallasz, itt már tényleg semmit, a saját lélegzetedet se, se szívdobogást. Ahogy haladsz befele, a sötétség beszövi a tested. A kezed elkezd feketedni, és kúszik felfelé a feketeség a szívedig, a fejedig, a szemed fehérjéig. Nyilván ezt nem láthatod, mert eleve sötét van. És mégis látod, meg a szemedben is érzed azt a valamit. És amikor eggyé válsz a sötétséggel és némasággal, akkor fel fog ragyogni halványan valami a semmi közepén. Néhány fehéres fűszál, és egy kör alakú folt. Körülötte minden fekete, a folt meg szürkés talán. Erre most nem emlékszem pontosan. Nem látod, hogy van tested, de érzed, hogy van. Odamész a kör alakú dologhoz. Letérdelsz. És akkor látod, hogy az egy mélyedés a földben. Egy járat a föld alá. Pont akkora, hogy a tested beférjen hosszában. A földet a lábaddal és a kezeddel is érzékeled. Benyúlsz a mélyedésbe. Hideg lesz, de nem kellemetlen.

És akkor ott minden félelmed elpárolog. Komolyan mondom. Röhögsz azon, hogy idáig rettegtél. Megpróbálsz a problémáidra koncentrálni, de egy se jut eszedbe. Jó emlékek se, de rosszak se. Csak nyugalom. Csak csend, frankón. A szürkeségből a hideg mintha kinyúlna, hogy megérintse az arcod. Beáramlik az orrlyukadba, be a tüdődbe. Nem fogsz már lélegezni. Olyan, mintha megszűnnél létezni, és mégsem. És vonz az a mély. Bele akarod tenni a fejed. Bele akarsz süllyedni, azt akarod, hogy teljesen elmerülj benne. És amikor erre gondolsz, olyan boldog leszel, hogy újra és újra át akarod élni azt az érzést. Tudod, hogy nincs ott semmi, és ha belesüppedsz, akkor te is semmi leszel. De nem érdekel. És akkor itt most már az a kérdés, van-e erőd visszafordulni. Itt elég az ösztönökre hagyatkozni. Az ember agyában általában ilyenkor megszólal egy kis csengő, vagy hallasz egy kattanást, vagy ilyenek. Egy baromi erős késztetést érzel, hogy menj el onnan. Ez ment meg téged. Nem lehet megmagyarázni ezt sem, hogy honnan jön. Itt gondolkozás nélkül állj fel, fordulj meg, és rohanj kifelé, át a tisztáson, át az ösvényen, egészen hazáig! Egyszer se habozz, egyszer se fordulj vissza! Azt mondják, aki habozik, az örökre ott marad. Na most, ha családod van, ez azért csak necces. Ők keresni fognak, aztán ők is hallanak erről a sztoriról, aztán ők is ott kötnek ki a mélyedésnél. Á, kipusztulna az emberiség. Na, nem röhögök, ez nem vicces. Tehát ne habozz. Meg tudod tenni? Van benned elég akarat hozzá?