Ti kértétek III.

Bolondok

Tengeri Szerzetes és Hőspincér a parton ülnek. Székük lába a homokba süllyed. Órák óta bámulják a tengert, mely most hidegkék, akár a fölötte terpeszkedő égbolt. A horizont halvány szürke csík a távolban, alig lehet látni. Ég és víz összenőtt.

Tengeri Szerzetes ócska matrózruhában görnyed, a pipáját rágja. A szakálla ragad a kosztól, a vége rózsaszín, nemrég vattacukrot evett. Az orrán kerek, leopárdmintás keretű napszemüveg, fején lyukacsos halászháló algával és tengeri sünökkel. Hőspincér mellette gubbaszt. Nem néz rá a társára, a földre mered. Kezében hosszú spárga, melynek végén nejlonzacskó csüng. A zacskóban romlott krumplifőzelék. Hőspincér idegesen megrázza a nejlont, s közben megdörgöli kopaszodó feje búbját. Fekete öltönyzakója kinyílik csupasz mellkasán.

− Szörcsi, ül! – mondja a zacskó krumplifőzeléknek. – Nyomorult állat!

− Hm – bólogat Tengeri Szerzetes. – Menni szeretne az is.

Hőspincér hol a zacskóhoz szól, hol a szakállas öreghez.

− Maradjál már nyugton! Beléd rúgok! Nem megy az sehova se. Mert nem engedem. Kushadj!

− Te még sosem gondolkoztál mi van arra?

− Merre? Mondom, hogy maradjál, te!!! Arra-e? Hát erdő.

− Nem a hátunk mögött. Arra. A vízen túl. Nem ott van-e az Isten?

− Mi? Szerinted ott lakik? Télleg? Amúgy sose jutnánk oda. Mer′ ahhoz repülni kéne. Namost, nincsen szárnyunk. A Szörcsinek sincs. Szóval maradunk a seggünkön. Hé, te! – belerúg a zacskóba. − Na, ugye!

− Hm. És ha csak felfeküdnénk a vízre? Nem kell repülni. Csak bemegyünk a hullámok közé és elengedjük magunkat. Nem az Isten ölén kötnénk-e ki?

− Sosem tudtál logikusan gondolkozni. Ha felfekszünk a vízre, előbb-utóbb elsüllyedünk. MEGFULLADUNK. Szerencsére, belém szorult némi ész. – Szörcsihez szól. − Feküdj a földön, és ne morogj rám! Nem kapsz ma enni. Anyaszomorító!

Tengeri Szerzetes a combjára fekteti kialudt pipáját, s előkapar a zsebéből egy hosszú, cipőfűzőhöz hasonló gumicukrot. A csuklójára kezdi tekergetni.

− Hm. És ha megfulladunk? A vége ugyanaz. Hát nem az Istennél kötnénk ki akkor is?

Hőspincér köpködve szónokol.

− És ha nem is kötnénk ki sehol sem? Mondjuk, ott a távolban, a tenger másik felén van egy ajtó. Mi van, ha az ajtó túloldalán a nagy büdös semmi fogad. Ha az egész Isten dolog csak a fejünkben létezik. Mer′ például van olyan ember, aki azt mondaná, hogy ez itt, ami itt körülvesz, te, a tenger, a homok, meg a Szörcsi mind csak illúzió. Biztos akadna ilyen okostojás. Nekem meg te vagy a valóság, meg a Szörcsi. De annak a másik tagnak nem. És lehet, hogy neki lenne igaza. Vagy lehet, hogy nekem. Honnan lehet azt tudni?

− Hm. Hát azt nem lehet tudni.

− Így van. Itt a parton nem jöhet rá ilyenekre az ember. Te mindig csak értelmetlen dolgokról beszélsz. Mindig csak, hogy mi van erre, meg arra. Ezeket egyáltalán nem tudhatjuk.

− Nem ám. Igaz. Itt a parton nem lehet rájönni.

− Jobb nem feszegetni az ilyesmit. Jobb, hogy az ember nem tudja, mi van odaát. Mert így meg van az esélye, hogy úgy van, ahogy reméli. Hogy létezik az odaát. De ha már ott van az ember, és nincs is ott semmi, de semmi se. Na, akkor már miben reménykedjen?

Hőspincér az ölébe veszi a krumplifőzelékes zacskót, és simogatja. Tengeri Szerzetes a csuklójára csavart édességet nyalogatva válaszol.

− Hm. Akkor már semmiben. Ha tényleg semmi nincs ott. De ha mégis. Akkor már nem kell többet reménykedni. Meg kételkedni. Mert akkor végre tudja az ember.

− Hát, lehet. De ez az, ami sose derül ki. Soha de soha.

Tengeri Szerzetes sokáig hallgat. Az eget vizsgálja, melyen egy felhő mintha egy nagy kezet formázna. Olyan, mintha a kéz éppen neki intene. De lehet, hogy csak káprázat. A matrózruhás azért bólint egyet, s rekedten jegyzi meg.

− Hm. Dehogynem. Csak el kell indulni egyszer.

Ti kértétek II.

A jég alatt

Fundra körmei kopognak a jégen. Szaladva érkezik, kifulladt. Liheg. A hó világosszürke orrára potyog, s mostanra fátyolt szőtt a tó megszilárdult vizére.

A fiatal nőstényfarkas sietett, hogy nehogy lekésse az első hajlani fényeket. A falka ilyenkor még az igazak álmát alussza. Sajnos azonban Selymes, az alfahím asszonya felébredt, mikor Fudra ellopózott a csapattól. Az idős nőstény nem kérdezett semmit, csak nézte Fundrát, mintha átlátna annak fehér bundáján, egészen a szívéig.

Fundra most körülnéz az erdőben. A derengő, lilás színezetű fák összekapaszkodva ölelik a tó partját. Ma messzire költözik innen a falka, új vadászhely reményében. Fundra talán most láthatja utoljára a csodát. Mancsával elkotorja a havat a befagyott víztükörről. Az ébredező pirkadatban előtűnik a jég alatti ország, messze lent a farkas talpa alatt. Fundra ezt akarta látni, ezért járt ide titokban hónapok óta.

Kékesfehér, kerekded házacskák alszanak a tó fenekén, egymásra tornyozva, rendezetlen várakat alkotva. Az építmények között gyöngyházas csillogással kanyarog egy köves út. Az ablakok sötétek, a házak lakatlanok. Csak egyvalaki él itt, egyes-egyedül. Az egyik palotában már dereng is valami fény. Aprócska lány dugja ki a fejét az ablakon. Nem néz fel, nem veszi észre az állatot. Pedig tud Fundra létezéséről, többször látták már egymást, egy alkalommal a lány még integetett is a farkasnak. A pici lény most eltűnik az ablak szárnya mögött. Mit csinálhat? Fundra mellkasát szorítja valami. Arra gondol, amire már oly sokszor. Hogy ő szeretne ott lakni, lent a föld alatt, egymagában, elrejtőzve a világ elől. A hó egyre sűrűbben hullik. Fundra próbálja elkaparni. Aztán, mintha valami recsegne a háta mögött. Szakáll, az alfahím áll a parton, a fák sűrűjében. Selymes szólhatott neki, s a vezér talán követte Fundrát. Olyan szigorú a pillantása. Vajon mióta tudják, hogy ide jár? Szakáll nem szólal meg, de Fundra tudja, hogy menni kell. S míg megfordul, s elindul, gondolatbeli önmagát, kicsi lány képében, otthagyja lent a víz mélyén. 

Ti kértétek I.

Pepita és Pöttyöske

− Arra! – jelentette ki Pepita.

− Nem, hanem arra – magyarázta Pöttyöske.

− De nem. Arra. Jobbra. Hülye vagy – fújtatott dühösen Pepita.

− Te vagy a hülye. És balra – nyugtázta magabiztosan Pöttyöske.

− Gyűlöllek. Remélem, hirtelen feltámad egy brontoszaurusz, erre téved, és ráül a fejedre.

− Én meg remélem, odacsukja a hosszú nyakadat a gigametró ajtaja.

Jó ideje vitáztak már. Egyesek arról pletykálkodtak, hogy évek óta. Mert már ezer éve senki nem látta mozdulni a kétfejű (sőt, kétnyakú), egytestű zsiráfot. Egy elefántborjú mondjuk a minap azt állította egy zebra újságírónak, hogy egyszer észrevette, amint a furcsa teremtmény egy egész métert haladt előre. Talán egy másodperc erejéig Pepitának és Pöttyöskének sikerült egyetértésre jutnia abban, hogy melyik irányban van a nagyméretű állatoknak tervezett gigametró. Nem sokkal ezután a Szafari híradóban a zsiráfkisebbség szóvivője cáfolta, hogy a sziámi ikrek tényleg elindultak valamerre. A Vérmes Oroszlánok elnevezésű terrorszervezet persze már többször megkísérelte rátenni a kezét az egy helyben álló zsiráfra (pontosabban zsiráfokra), de az Összenőtt Állatokért Egyesület a helyi rendőrség segítségével elhárította a katasztrófát. Pepita és Pöttyöske most is ott állnak, majdnem teljesen háborítatlanul a Majomkenyérfa utca 12. szám alatt. A csimpánzkölykök jóindulatból csak néha dobálják meg őket majomkakival. 

Szösszenetek II.

Almás rétest, aranyom?

− Egy kis almás rétest, aranyom? Most sült. Még meleg. Üljön már le!

− Nem, köszönöm… izé, Ma-mancika néni. Sietek.

− Ennyire sürgős? Nem kell rohanni. Kocsonyát? A malac farka is benne van, tegye ki a tányér szélére, ha nem szereti.

− Ööö, nem köszö… köszönöm. Nem kérek. Tényleg menni kell. Várnak a Vágóhíd utca 19. alatt is. Tudja, a… na, milyen bácsi.

− A Töhötöm.

− Igen, izé… Töhö… Töhö… Na, nem tudom kimondani.

− Egyem is meg! De szép szál legény maga. Az a csillogó fekete bőr. Mint egy csokoládébaba. Ha még fiatal lennék. Elpirult? Nem látszik, hahaha. Ne haragudjon már, de errefele nemigen látni ilyen népeket. Olyan izgatott lettem. Nem így képzeltem ezt a pillanatot. Hanem, van ám káposztáscvekedli. Azt szereti-e?

− Ne-nem tudom, mi az. Jajj, bocsánat. Elejtettem a…

− Hagyja csak, hagyja. Jó helyen van az ott. Egy dámaparti csak belefér?

− Nem igazán. Mmm…

− Menni kell, értem, értem. Nagyon sietős magának.

− Bocsánat, már megint…

− Hagyja, eldőlt, kit érdekel az a lámpa. Egyem is meg. Maga olyan kis izgulós fajta. Nem lehetne holnap túl esni a dolgon? Ma még hagy gyönyörködjek magában.

− Nem lehet, nem. Ma kell. Most.

− Jó, hát ha ma, akkor ma. Almás sütit?

− Nem. Még mindig nem – mondja a magas fiatalember, akit világszerte a Kaszás néven emlegetnek.

Remegő tagokkal a talajra ejtett célszerszámáért nyúl, azért a bizonyos kaszáért. Felmarkolja, megint leejti, megindul Mancika néni felé, közben megbotlik a dohányszó asztal lábában, a fegyverével felborít valami fonott kosarat, s lefejeli a csillárt. Végre elér az öregasszonyhoz, s lesújt rá. Háromszor. Kétszer elvéti. Mikor utóbb a barátainak meséli az esetet, azt nem ecseteli, hogyan hatott a két mellésuhintás Mancika néni egészségi állapotára. Valószínűleg nem jól, mert a férfi később nagyon fintorog, mikor ehhez a részhez ér a történetben. Most a néni előtt, vérrel befröcskölt homlokát dörgölve is fintorog.

− Tökre utálom ezt a me-melót – sóhajtja. Távozáskor még utoljára véletlenül összezúz egy darab malacot formázó porcelánfigurát, és a földre sodor egy világítós Krisztus képet. 

Szösszenetek I.

Rab vagy

− Na, eljössz velem az útra – kérdi Naro, az óriás sas, miközben a tópart szürke kövére telepszik.

− Nem is tudom – válaszolja Pitypang a földön kuporogva, apró kavicsok közé fúrva lábujjait. Gesztenyebarna haja az arcába hullik. Egész délután egy ággal túrta a nedves talajt. Most is ezt csinálja, a háta furcsán görbül a tevékenység közben. − A Keskeny Hegy távoli ország. Egy hónapig kell repülni. Az én kis hártyaszárnyaim nem bírják addig.

− Felülhetsz a hátamra, ha szeretnél.

− Túl csontos a hátad.

− Hozd el a moha párnád!

Pitypang fel sem pillant. Legyint.

− A fizetség is túl kevés. Csak huszonöt évet kapnék cserébe a szolgálatomért. Más százötven, kétszáz évet is megkeres a Keskeny Hegyen. Én hamarabb halnék meg, mint a többi tündér.

− Itt meg fogynak a napjaid. Ott legalább gyarapodna a számuk. Még élhetnél egy kicsit.

− Jó, igazad van. Csak még be kell fejeznem a bűbáj iskolát.

Naro kezd türelmetlenkedni. Duzzogva fújja fel fehér tollait.

− Utálod a bűbáj iskolát.

− És még rendbe kell tenni a kiskunyhót. Nemrég költöztem be. Még egy évet itt akarok tölteni.

− Ott is vannak kunyhók.

A kicsi tündér végre felnéz, a keze megáll. Szeplős orra kikandikál a barna lobonc mögül.

− Jól van, jól van. Lehetetlen vagy. Mindig prédikálsz. Mindig mindent jobban tudsz, ó Bölcs Sas! Jövő héten elindulunk.

− Két éve mondogatod. Rab vagy. A változatlanságé.

− Akkor holnap indulunk, Tökéletes Úr. Most jobb? Elégedett vagy?

− Inkább ma.

Pitypang megint az ággal kaparássza a földet. Az orra eltűnik a hajzuhatag mögött.

− Holnap.

Állatmesék III.

Nácika

Uzsonnaszünetre csengettek. Az állatkölykök vidáman a büfébe rohantak. Csak néhány nebuló maradt az osztályteremben. Ignác, a koala előhalászta Tapló Napló nevezetű füzetkéjét, és elmélyülten vetette papírra a gondolatait. Mimó, a vöröspanda lány, aki a fiú háta mögötti padban ült, kikászálódott az asztala mögül, a székére dobta a táskáját, és hosszas kotorászásba kezdett, míg néhányszor lopva a koalára sandított. A hátsó padsor egyikében két beagle kölyök cseverészett.

Egy Coca Cecília nevű malaclány Ignác közelében lófrált, s alig várta, hogy közvetlenül a fiú mellé somfordálhasson. Egész órán az erszényesnek szánt sértéseit tervezgette, és majdnem szétpukkadt, annyira szerette volna előadni a műsorát. Mikor a koalához lépett, dagadt hasán összehúzta pöttyös kardigánját.

– Hé, Nácika! – röfögte hunyorogva, és a kutyákra pillantott, hogy figyelnek-e. Azok felkapták a fejüket, és elvigyorodtak. Cecília még tavaly, tizedikben ragasztotta a koalára a Nácika becenevet. Most elégedetten nyugtázta magában, hogy a csúfnév még mindig szórakoztatja a közönséget. Ignác aprót sóhajtott, és felnézett a sertésre, de nem tudott a szemébe nézni, mivel a pillantása megakadt a lány ajkára csorduló nyálcseppen.

– Na, mi van, csak nem megint az állatok kiirtásáról álmodozol? – kezdett bele a malac. – Erről irkálsz mindig a hülye füzetedbe, nem? Tisztára szerelmes vagy a majomszabásúakba! Te kis emberbuzeráns – azzal kitépte a fiú kezéből a naplót, ami pont egy témába vágó résznél nyílt ki. Mimó rosszallóan ráncolta a szemöldökét, a kutyák pedig a fülüket hegyezték. Cecília megköszörülte a torkát, és ordítva olvasta fel Ignác sorait:

„Miért is nem születtem majomszabásúnak? Az emberek sokkal különlegesebbek az állatoknál. A legnagyobb művészek mind majomszabásúak. Senki sem utánozhatja mesteri épületeiket, zenéiket, vagy irodalmi műveiket. Melyik emlős, hüllő vagy kétéltű tudna olyan csodát létrehozni, mint Gaudí vagy Vivaldi? Melyik jószág lenne képes úgy fogalmazni, mint Shakespeare? Az állatok másodrendű élőlényei a földnek, míg a kétlábúak fejlettebb, tökéletesebb, ám a rendszerváltás óta méltatlanul elnyomott teremtmények. Néha szeretném letépni a saját bundámat, hogy csupasz, fehér, vagy réz árnyalatú bőrre cseréljem.”

Cecília vinnyogva felröhögött, és az ebek is kuncogni kezdtek. Mimó úgy nézett a disznóra, mint egy rakás trágyára szokás. Ignác előre fordított fejjel, és becsukott szemekkel ült a helyén. Látszólag nem érdekelte a dolog. Cecília néhányat lapozott, és gondolkozás nélkül felolvasta a következő mondatot, amit talált:

„Fekete lista. Mindezen egyének internálásra kerülnek saját kezem által, és nem sajnálom:

1. Coca Cecília, avagy Minden Hájjal Megkent Szőrgyesznó kisasszony.”

A hátsó padokból újabb vihogás tört fel. A malac arcáról lefagyott a mosoly, míg Ignác magabiztosan hátra biccentett a kutyáknak. Cecília a koalához vágta a füzetet, és sértődötten kivonult a teremből.

A szünet végeztével a disznócsemetét egy rögtönzött ajándék várta a padján, természetesen Ignác jóvoltából. A fiú kerített néhány kólásüveget, letépte az italok papírját, helyükre ragasztott egy saját gyártmányú címkét egy meztelen disznó rajzával, és egy girbegurba Coca Cola felirattal. Alá pedig ezt firkantotta:

„Az ital szárított Coca-darálmányból készült. Bocsi az ízért: szar.”

Aztán szétosztotta az üvegeket a társai közt, ügyelve arra, hogy a kutyakölykök, a vöröspanda és a malac is kapjanak egy-egy példányt.

Mikor Cecília visszatért a padjához, hisztérikus sóhajtozással vette tudomásul az ugratást, és igyekezett kizárni az osztálytársak által mantrázott Coca-darálmány kifejezést, és az azt kísérő hahotát. Mimó lehajtott fejjel somolygott.

Az utolsó óra után a vöröspanda lány tűnt fel a koala oldalán, egy borítékot szorongatva a mancsában. Ignác éppen a fogasok mellett állt, és magára kapta a kabátját. Nem nagyon tudta, mire számítson. Mimóval csak néha beszélgetett, akkor is csak apróságokról, filmekről, meg netes játékokról. De úgy tűnt, az osztálytársa most valami fontosabbal készül előrukkolni. A lány szégyenlősen bámulta élénklila szoknyájának szélét, majd piros balerina cipőjének orrát, melyen egy piszokfolt éktelenkedett. Mimó erősen koncentrált a foltra.

– Coca-Cola, mi? Tízpontos. Tényleg – hebegte, azzal odanyújtotta a meglepetést. – Izé, ezt egy barátnőmnek szántam, de tudom, hogy sokat jársz oda… meg könnyen tudok még szerezni.

Ignác szó nélkül átvette a borítékot, és belepillantott: egy homo sapiens-kertbe szóló belépő lapult benne. Mimó ott dolgozott diákmunkásként, és valószínűleg a bére mellé néhány ingyen jegyet is kapott. A fiú nem tudta, mit mondjon, de nem is kellett kinyitnia a száját, mert Mimó megelőzte:

– Ma tök jó progik lesznek. A látványetetésnél fogok segíteni. Majd találkozzunk ott.

Azzal elpárolgott a koala szeme elől. Az döbbenten forgatta a belépőjegyet, és azon morfondírozott, hogy ez most randi akar lenni, vagy csak egy baráti gesztus. Egy idő után azonban képtelen volt ezzel a kérdéssel foglalkozni, és a találka helyett a homo sapiens-kert szépségein töprengett. Vajon milyen programokról beszélt az osztálytársa? Azt tudta, hogy a mai nap egy jeles nap, de fogalma sem volt az élménykert kínálatáról.

Csak azt sajnálta, hogy nem vehette azonnal arra az útját, mert hülye fizika korrepetálásra kellett mennie tanítás után, a suli melletti könyvtárba. Keservesen jött el a pillanat, mikor véget értek kínzásai, és maga mögött hagyhatta az összes kötelezettségét. Míg a buszon zötykölődött az áhított úti cél felé, zenehallgatás céljából előszedte a telefonját, és áttekerve egy angol róka-pop album tacklistjlét, egy progresszív rockkal megspékelt Mozart feloldozást választott ki, melyet egy majomszabású együttesnek köszönhetett a nagyérdemű.

Annyira elmerült a muzsikában, hogy hipnotikus állapotban érkezett meg a homo sapiens-kerthez. Csak akkor józanodott ki, mikor megállt az imádott helyszín előtt, és felnézett az oszlopokként szolgáló szobrokra. Hiába járt már itt ezerszer, az impozáns kapu látványától a földbe gyökerezett a lába.

 A Mozart-rock éppen katartikus részhez ért, s Ignác összes szőrszála égnek meredt a gyönyörűségtől. A bejáratot két majomszabású figura márványból alkotott, hatalmasra felnagyított mása fogta közre. Jobb oldalon egy alaposan kigyúrt, mégis karcsú férfi állt, és tartotta meg a vállán a kapu felső kőpillérét, mely egy indákkal ékesített gerendát ábrázolt. Az ifjú testét alul redőkbe szedett lepel fedte, s a koala most is, mint minden alkalommal irigykedve mérte végig.

Mellette egy női szobor vállán nyugodott az említett gerenda másik vége, melyet a kőóriás két oldalról a markába fogott, olyan könnyeden, mintha csak egy pihét tartana a kezében. Hosszú haja a derekát verdeste, s alakját lenge ruha borította. Ignác mindig is szőkének képzelte a gyönyörű királynőt. Felsóhajtott.

Belökte a két szobor között lévő forgókeresztet, és mámorban úszva mutatta fel a pénztárosnak a jegyét. A csillogó kis fekete orrocskája örömtől rángatózva szimatolt, ahogy belépett a zöld növényekkel beültetett parkba, és megállt a kert állomásait jelző térkép előtt. Az ábra alatt egy másik táblát is felfedezett, mely az aktuális programokat hirdette:

A majomszabásúak világnapja alkalmából különleges programokkal kedveskedünk látogatóinknak:

Kérdezz a gondozótól: 15.00 óra – A csodálatos Észak-Amerika. Most mindent megtudhatsz a cserokik múltjáról.

Akcióban az ember:16.30 – Ázsia színei. Élőszobrok, táncosok, zenészek.

Látványetetés: 18.00 – Nyugat Európa világa. Mit eszik, és mit nem eszik a holland ember?

Ignác gyomra megremegett az izgatottságtól. Imádta a majomszabásúak világnapját. Az is tetszett neki, hogy a szervezők múltidéző, hagyományőrző eseménnyel készültek látogatóik számára. A Nagy Globalizáció óta az élőlények többsége ugyanis elhagyta szülőföldjét, és alig tartotta ősi szokásait. Az egy nyelv használata is szürkévé tette világot – igaz, Ignác a suliban elsajátította a németet és az angolt –, s a koalakölyök remélte, hogy a fellépők némelyike megszólal az anyanyelvén is.

Ránézett az órájára, ami 17.15-öt mutatott. Bár bosszantotta, hogy sok mindenről lemaradt, annak örült, hogy legalább az Észak Európa- showt láthatja elejétől a végéig. Ott megköszönhetné Mimónak az ajándékot.

A látványetetésig azonban még több, mint fél óra volt hátra, s úgy döntött, addig az Ázsia színei rendezvényen múlatja az időt. A bemutatót a térkép szerint a híres japánkertben tartották. Ignácnak nem volt szüksége arra, hogy tanulmányozza az útvonalat. Az élménykert bármely zugánál jobban ismerte ezt a helyet, hiszen sokszor ücsörgött már a bambuszokkal és juharfákkal övezett környezetben, és irkált a Tapló Naplójába. Most egyébként sem volt nehéz odatalálni, a zene a legtapasztalatlanabb látogatókat is könnyedén a helyszínre vezette. A koala átsétált egy aprócska patak fölött átívelő fahídon, és egy hatalmas kövekkel kirakott útra érkezett.

Az alkalom rászolgált az Ázsia színei elnevezésre. Amerre csak a szem ellátott, tarkábbnál tarkább öltözékbe bújt emberek foglaltak helyet, egymástól kellő távolságra. Éppen most fejeződött be egy tradicionális koreai táncdarab, s a bámészkodó Ignácot kis híján fellökte az öltöző felé szaladó fellépő lányok serege. A koala megszédült, s eltántorgott egy kabuki színész mellett, aki a következő produkcióját készítette elő egy papírernyőt, és néhány tarka kendőt helyezve egy aprócska asztalra.

Ignác egy pillanatra megtorpant, s hosszan vizslatta a színész fehérre meszelt arcát, és vörösre festett ajkát. Elsőre nőnek vélte az illetőt az erős sminkje és a feminin kimonója miatt, ám második ránézésre egészen elbizonytalanodott, hiszen a színész nyaka túl vastag volt, a kezei pedig túl nagyok és erősek egy nőstény majomszabásúéhoz képest. A koala zavartan megrázta a fejét, a lábai maguktól továbblépkedtek, de ő menet közben, hátrafelé tekeredve is egyre csak a bizarr figurát méregette. Mikor magához tért, máris egy újabb furcsaságba botlott. Előre fordította a fejét, és a meglepetéstől kővé dermedtek a lábai. Érezte, hogy az álla nyikorogva elválik a felső ajkától, és valahol a mellkasa környékén köt ki.

Egy világosrózsaszín, csipkés ruhás, tejföl-szőke hajú nő állt egy kis tisztás közepén. A szeme mandula alakú volt, a homloka lapos, az orra apró, mint az ázsiaiaké. Ám valahogy az összhatás természetellenesnek hatott, a haját bizonyára befestette, a szemét kontaktlencsével változtatta kékre, és ki tudja hogyan érte el, hogy a szépséges szempár sokkal nagyobbnak tűnjön az átlagnál. A bőre hófehér volt és ragyogó, s mikor Ignác közelebb ment hozzá, tökéletesen makulátlannak találta. A nő az egyik élőszobor lehetett, amire a hirdetés is utalt, s a mutatóujját az ajka elé emelve, a nézőit csendre intve rezzenéstelenül ácsorgott. A lába előtt egy kalap hevert, tele pénzérmékkel.

Ignác fejére sötét árnyék vetült. Egy panda apuka tornyosult fölé egy kantáros nadrágot viselő boccsal a karjában, aki valami kék nyalókát szopogatott. A koalának majd kitört a nyaka, olyan magasra kellett emelnie a fejét, hogy az arcukba nézhessen. A kölyök nagy cuppanással kirántotta az édességet a szájából:

– Nézd, apa! Nem is ázsiai. Szőke, meg kékszemű. Hogy kerül ide?

Az apuka szelíden válaszolt:

– De, szerintem az. Csak valamiért másnak akar látszani, mint ami.

Azzal beledobott néhány érmét a lány kalapjába. Az élőszobor inogva mozdult meg, mint egy bábu, s a kezével félig eltakarva a száját, egészen közel hajolt a koalához, mintha valamit a fülébe akarna súgni. Ignác orrát csiklandozni kezdte a lány cseresznyeillatú parfümje.

Innentől Ignác számára az univerzum megszűnt létezni, a föld összezsugorodott, és pukkanó hang kíséretében felszívódott, a csillagok lufi módjára leeresztettek, és elsüvítettek a füle mellett, a bolygók pedig neonfényt hányva szétrobbantak, legalábbis a fiú képzeletében. A koala senki mást nem látott maga előtt, csak a majomszabású csodalényt, és állandóan ez a mondat visszhangzott a fülében:

„Valamiért másnak akar látszani, mint ami.”

Fogalma sem volt, mennyi ideig állt ott. A pandák közben eltűntek, állatok jöttek-mentek körülötte, és pénzt dobáltak a lánynak, aki jó néhányszor változtatott a pozícióján, hol táncra perdült, hol csókot dobott a közönségnek, mindezt olyan légiesen, és tökéletesen, hogy Ignác szeme nem maradt szárazon.

A koala akkor tért magához, mikor Mimó odafutott mellé.

– Helló. Már kerestelek. Tök jó, hogy itt vagy – zihálta kifulladva a vöröspanda. – Nem jössz a látványetetéshez? Mondjuk, most egy kis szünet van, mert az egyik holland majomszabású megharapott egy látogatót. Oltári vicces volt. Tuti elbocsátják a tagot. Harapós majomszabásúak nem dolgozhatnak nálunk. Még jó, hogy be volt oltva… A krokodil, akibe megpróbálta belemélyeszteni a fogait, tisztára odáig volt, hogy az ember biztos veszett. Már rendőrséggel fenyegetőzött, meg ilyenek.

Mimónak csak most tűnt fel, hogy Ignác alig figyel rá. Az élőszobor nő közben felmarkolta a kalapját és beleturkált a pénzbe. Mielőtt sarkon fordult volna, a koalára kacsintott, és rámosolygott. Ignác majdnem elolvadt a gyönyörűségtől.

Mimó elgondolkodva figyelte a jelenetet.

– Jössz? – kérdezte végig az emberlányt nézve, aki pár másodperc múlva eltűnt egy fa mögött.

– Aha – felelte bágyadtan a fiú.

A nap hátralévő részében Ignác nem volt valami jó társaság. Elment ugyan a látványetetésre az osztálytársával, és megpróbált aktívan részt venni a programban, de mindent olyan gépiesen csinált, hogy rossz volt ránézni. Mimó kérésére például egy régi holland nyalánksággal, hagelslagos kenyérrel kínált egy kölyök emberszabásút. Máskor nagy örömmel figyelte volna a gyerek boldog nyammogását, most meg egyáltalán nem törődött vele, és észre sem vette, hogy az édesség lepotyogott a kenyérről, így döbbenten meresztgette a szemeit, mikor a lurkó keserves sírásra fakadt.

Záróra után fagyizni mentek a homo sapiens-kert melletti cukrászdába, de Ignác még a szokottnál is kevesebbet beszélt. Leültek egy levendula színű, kerek asztalkánál az egyik ablak mellett, maguk elé rakták a kelyhüket, ám csak ímmel-ámmal eszegettek a finomságból. Ignác elvarázsoltan bámult ki az utcára, mindvégig az élménykert felé fordítva az arcát. Mimó fecsegett valamiről, de a koala egy percig sem tudta követni.

– Gusztustalan egy némber az a Cecília… vagyis Szőrgyesznó… haha, baró ez a név.

Ignác egy pillanatra a lányra nézett, biccentett egyet, de meg sem mukkant, majd ismét kilesett az ablakon. Mimó a fagyiját turkálta egy kanállal, és megpróbálta felkelteni a fiú érdeklődését.

– Amúgy, tökre megértelek a nézeteiddel kapcsolatban. Néhány állatot én is szívesen internálnék… lehetőleg egy másik bolygóra. De azért nem mind…

A torkára forrt a szó. Ahogy ő is kitekintett az útra, megpillantotta a szőke majomszabású nőstényt, amint szemérmetlenül rövid nadrágban, hosszú, fehér combjait kivillantva átlibegett az utcán. Hazafelé siethetett a munka után. Mimó meg mert volna esküdni, hogy a csaj lila csillámporfelhőt húzott maga után a levegőben, ahogy elsuhant előttük. Ignác fekete gombszemeiben két kis remegő fénypont ragyogott fel.

– …borzalmas – fejezte be a vöröspanda az imént megkezdett mondatot, majd lesütötte a szemét. – Hogy nem fagy le a lába. Tavasz van, de azért ez túlzás. – mormogta. A koala hirtelen felpattant:

– Most megyek. Kösz mindent. Ja, és én fizetek.

Kihalászott egy gyűrött bankót a farmerzsebéből, levágta az asztalra és kirohant az ajtón. Mimó még sokáig tologatta a fagyiját a kanalával.

Mire Ignác kiért az utcára, a lány már nem volt sehol. A fiú ezt természetesnek vette, furcsa is lett volna, ha egyszer az életben összejött volna valami, amit eltervezett. Egy darabig még forgatta a fejét, hátha megpillantja a nőt a távolban, de aztán feladta, és úgy döntött, hazasétál. Nem volt kedve a buszozáshoz, jól esett kiszellőztetnie a fejét.

Másnap leesett neki a tantusz, és nagyon szégyellte magát Mimó előtt, hogy csak úgy otthagyta a cukrászdában. Alig mert köszönni neki reggel, mikor belépett az osztályterembe, és meglátta a lányt a padjában ücsörögve. Ignác egész nap küzdött magával, hogy hogyan kellene bocsánatot kérnie, s végül csupán annyi futotta tőle, hogy az egyik óra alatt hátrafordult, megdobta Mimót egy papírgalacsinnal és odasúgta neki:

– Bocsi a tegnapért.

A vöröspanda olyan kedvesen mosolygott rá, hogy a srác ettől csak még rosszabbul érezte magát.

Az sem derítette jobb kedvre Ignácot, hogy innentől egyfolytában a majomszabású lány járt a fejében, s az egyetlen, akitől kérdezősködhetett volna róla, az pont Mimó volt. Úgy érezte, nem éppen tőle kellene informálódnia. Egy este a szobájában, a laptopja előtt tespedve is azon lamentált, hogy mit csináljon, próbáljon meg többet megtudni a nőről, vagy csak látogasson el minél gyakrabban a homo sapiens-kertbe, hátha összefutnak. De mi van, ha a lány csak a majomszabásúak világnapja alkalmából meghívott vendégelőadó volt? Csak muszáj lesz legalább ezt az egyet kiszednie Mimóból.

A homlokát dörzsölve sóhajtott egy nagyot, és úgy határozott, mára felfüggeszti az agyalást. A kedvenc online szerepjátékával, a Homo Ludens-szel akarta kimosni a lányt az agyából. Belépett a rendszerbe, és már el is merült a játék elképzelt, jövőben játszódó, feudális világában, ahol minden szép volt és jó, mert a majomszabásúak irányították birodalmat, Ignác pedig a mindenkori uralkodó udvari rendfenntartójaként tevékenykedhetett, levetve szőrös bundáját, emberi alakban, olyan virtuális testet öltve, amilyenre mindig is vágyott. Az ő dolga volt a szolgaként tartott állatok feladatainak ellenőrzése, s éppen büntetést kellett mérnie egy malacra, amiért az nem takarította ki az illemhelyeket rendesen, mikor hirtelen egy kis üzenet jele villant fel a chatfalon.

– Szia Emil! – írta neki az ismeretlen az egy nyelven. Emil volt a koala karakterneve. – Bocsi, hogy csak így rád írok. Tökre sokat kutattam utánad. Remélem, tényleg te vagy, akit keresek. Ja, Haru vagyok, és nem rég léptem be a játékba. Elmagyaráznál nekem néhány szabályt?

Ignác szíve akkorát dobbant, hogy a föld másik felén is meghallották. Közelebb hajolt a képernyőhöz és hatalmasra meresztette a szemeit. Gyorsan ráment az idegen profiloldalára… és milyen karakterképet talált ott? A homo sapiens-kertben látott lány tökéletes mását, még a ruhája is olyan fodros volt, és rózsaszín, mint amilyenben először látta őt. Az nem lehet, hogy tényleg ő… vagy mégis? Biztos, hogy ő – ezzel a romantikus érzelmek úgy elborították Ignác agyát, hogy többé nem tudott értelmesen gondolkozni.

Átchatelték az egész éjszakát, s a következő hét estéin együtt fegyelmezték a haszontalan disznót, sőt, együtt mentek az állatkertbe, és együtt etették apró csirkelábakkal a krokodilokat Homo Ludens világában. Ignác napjai pinkké változtak. A suliban csak úgy lebegett a boldogságtól, és nem érdekelte többé Cecília, vagy más ellenszenves osztálytársa. A kevésbé ellenszenves személyek sem tudták felkelteni az érdeklődését, Mimóra rá sem nézett, alig szóltak egymáshoz.

Egy álmosító hétfő reggelen Ignác a büfében várakozott a sor végén. Jó nagy tülekedés volt a pult előtt, többen belekönyököltek a koala oldalába, néhányan a társaik lábát taposták, megint mások egyszerűen arrébb taszították, aki az útjukba került. Cecília is a büfében lebzselt, s már végzett a vásárlással, mikor átverekedte magát a tömegen, és hátra kiáltotta Ignácnak a válla fölött:

– Hé, Nácika! Van majomszabású alakú gumicukor! Akarod, hogy vegyek neked?

–          Kussolj, Hájas! – szólt valaki a malaclány háta mögül. Mimó volt az a frissen vásárolt tízóraijával a kezében. Ő is kifelé igyekezett a teremből.

–          Helló Emil! – köszönt széles mosollyal a koalának, s aztán eltűnt az állatok rengetegében. Ignác ereiben megfagyott a vér. Honnan tudja Mimó a karakternevét?  Sohasem említette neki. Vagy igen? Talán mesélt neki régebben a játékról. „Várjunk csak egy pillanatot. Lehet, hogy Haru nem is…”

–          Mit adhatok? – szólította meg a büfés medveasszony a nebulót. Ignác észre sem vette, hogy a sor elejére került.

– Ööö – nyögte a fiú, és bizonytalanul a nőre nézett. Olyan halkan szólalt meg, hogy az eladó alig értette a szavát. – Tényleg van ember formájú gumicukor?

Volt. Ignác elvette a zacskót, átnyújtotta a pénzt a nőnek és kitámolygott a folyosóra. Az ajtó előtt letáborozva kibontotta a csomagot, belemarkolt és kihalászott néhány gumicukrot. Sokáig vizsgálgatta őket, és biztosra vette, hogy megbolondult. Mindegyik cukorka egy szőke, rózsaszín ruhás lányt formált.

Novellák III.

A növények élete

– Tomi. Te egy szobanövény vagy – mondta egyszer Ádám, a haverom. A moziból sétáltunk haza hármasban Ádám barátnőjével, Zsúval. Ez már több, mint fél évvel ezelőtt történt, ősszel. A barátaimnak rendszerint a hazafelé tartó utakon születnek világmegváltó gondolatai velem kapcsolatban. A hidegben vicsorrá torzult a mosolyunk, és mindhárman alaposan összehúztuk magunkat.

– Egy nagyon jóképű szobanövény – nyilatkozta a füleit dörzsölve Zsú. – De legyen bármily tetszetős is egy ilyen élőlény, nem tudsz vele mit kezdeni. – Mindig terjengősen beszél a csaj, Ádám pedig tőmondatokban, így szórakoztató párost alkotnak.

– Jaja – dörmögte a sálja mögül Ádám. – Kiteszed az ablakba. És ott van. Néha meglocsolod. Kész.

Ezek az én barátaim. Egyenesen és félreérthetetlenül szoktak fogalmazni. Azt akarták mondani, hogy magamnak való vagyok, és igazuk volt. Emlékszem, utáltam magam ebben a pillanatban, és önutálatom jeléül, és persze a csípős levegő ellen védekezve a szemöldökömre húztam a sapkámat.

– Az ember társas lény, mindenkinek szüksége van párkapcsolatra – ecsetelte vacogva Zsú.

– Jaja – erősítette meg Ádám. –A szex olyan, mint a kaja. Kell az élethez. Élni pedig nem árt.

Zsú helyeselt:

– Igen-igen. Jó is ez a hasonlat: ha van állandó kapcsolatod, akkor az olyan, mintha mindig tele lenne a frigód kajával. Sosem éhezel.

– Vagy kevesebbet – javította ki Ádám.

Egymásba karoltak, és összenevettek. Irigyeltem őket, hogy ott vannak egymásnak, és ők nem szobanövények.

Zsú és Ádám azóta többször is a tudomásomra hozták, hogy a vegetáló lényeknek is szükségük van alapvető dolgokra, mint tápanyag, levegő, és az emberek közelsége. Azt kerepelik állandóan, hogy menjek el egy terapeutához, aki segít, hogyan kell változtatnom az életemen. A növényéletemen, ahogy ők mondják.

Nyár eleje van. Most sikerült rávenni magam, hogy felkeressem a pszichológusnőt, akit Zsú talált nekem. Megyek a pszichó-nőhöz. Csöngetek, beülök. Két mondatban vázolom a helyzetem, s egy kiselőadással reagál. Néha figyelek, néha nem. Azon gondolkozom, hogy olyan a doki, mint egy robot-stewardess. Gyakorlatilag levegővétel nélkül ontja a szavakat, és úgy hangsúlyoz, mintha esti mesét olvasna. Megpróbálom elkapni a szavak értelmét:

– Írja össze, mit keres egy nőben, milyen tulajdonságok vonzzák! Legalább tíz pontból álljon a listája. Külső és belső jellemzőket is tartalmazhat. Meglátja, ha határozott célokat tűz ki maga elé, az agya automatikusan rááll arra, hogyan érheti el a kívánt eredményt. Tudnia kell, mit keres, és akkor könnyebben meg is találja – darálja üveges tekintettel a gépasszony.

Lefogadom, hogy a pszichó-robot tervezője egy olcsó női magazin ötlettárából szedte a javaslatot, betáplálta a szerkezet memóriájába, majd minden szerencsétlen páciensnek ezt a felvételt adja le. Mindezért tizenötezer forintot gombol le rólam, egy negyven perces alkalom után.

Távozom a terapeutától. Furcsa módon, nem hagy nyugodni a dolog. Bármilyen banális is a pszichológus tanácsa, állandóan azon kapom magam, hogy a lista pontjait próbálom összeszedni. Ne legyen hájas, és büdös szájú. És hisztis. És hülye. A milyen ne legyen, már megy. De milyen legyen, milyen???

Két nappal később bent poshadok angolon. Felírom a példamondatot a táblára. A kölykök úgy lesnek rám, ahogy sohasem: mindenki figyel. Nem értem, mi van. Felnézek a táblára, hát ez a mondat virít a Present Perfict táblázat rubrikájában:

„Have you ever slept with a perfect women?” /Voltál már valaha tökéletes nővel?/

Ezt akartam leíratni a tizenéves srácokkal. Néha idióta tudok lenni. Persze, mindenki vihog, és már a következő szünetben visszahallom a bénázásom hírét a tanáriban. A főnököm dühödten fröcsögi:

– Vegyél ki egy pénteket! Csapj egy hosszú hétvégét! Nem érdekel hogy, de pihend ki magad, és legyél normális, mire visszajössz!

Nem is olyan rossz! A potyapihenőn felbuzdulva már nem is bánom, hogy olykor elvarázsolt vagyok.

Vánszorogva jön el a péntek, de csak eljön. Délelőtt van, és vígan robogok a vonaton egy kupéban, úton a hétvégi kiruccanásra Balatonalmádi felé. Semmi más nem jár a fejemben csak a lista, így újra nekiveselkedem. Az ablak mellett foglalok helyet, és a Zabhegyezőt használva alátétként a vonatjegyem hátuljára firkantom a tulajdonságokat.

Nem görcsölök tovább:

1. Legyen vékony.

2. Szexuálisan vonzó.

3. Világosbarna haj. Nem rövid!!!

4. Alacsonyabb, mint én.

5. Kerek segg.

6. Szép arc.

7. Legyen értelmiségi. Könyvmoly, kultúrlény.

8. Bírja a vörös férfiakat, mint amilyen én vagyok.

9. Legyen beszédes, de ne szószátyár.
10. Legyen odáig értem.

Villámgyorsan végzek, és igazán elégedett vagyok magammal. Újra és újra átolvasom a pontokat, és minden sorral egyetértek. Felengedve hátradőlök az ülésen, és úgy nézek végig a kupéban ülő utasokon, mintha gratulációt várnék tőlük. A szemközti oldalon, az ajtó mellett egy öreg fickó alszik, és én elképzeltem, hogy hirtelen felnéz, letörli a szája szélére csorgott nyálát, és ennyit mond:

– Na! Mit kellett ezzel ennyit tökölni – majd lecsuklik a feje, és tovább szunyál.

A jobb oldalamon ülő dagadt nő pedig elismerően felém biccent, és közli:

– Rövid és lényegre törő! Épp ahogy kell.

Persze az öreg fickó az igazak álmát alussza, a nőnek pedig esze ágában sincs velem foglalkozni: mereven bámul maga elé, és csokoládés csigával tömi a fejét. Időnként kicsit messzire szalad a fantáziám. Azért én gondolatban vállon veregetem magam.

Vigyorogva kinyitom a Zabhegyezőt, de csak néhány oldalt sikerül elolvasni, mert váratlanul iszonyú erővel rám tör az álmosság. Lehet, hogy az idős férfi ragályos álomkórral fertőzött meg, mert semmi nem indokolja a fáradtságomat. A sorok kavargó szürke tócsává alakulnak előttem, melyben ott lubickolnak az értelmes szavak, csak éppen egyet sem tudok belőle kihalászni.

Egyszer csak kitisztul a kép, és ez a mondat villan fel előttem:

„Lányok keresztbe vetett lábbal, lányok nem keresztbe vetett lábbal, lányok isteni lábbal …”[1]

A pillantásom a könyvről tovább kúszik, és egy csupasz női lábra vándorol. A fejemet vakarom: eddig nem tűnt fel, hogy valaki még bejött a fülkébe. Bizonyára csak álmodtam a női lábakat. Leveszem a szemüvegem, és alaposan megdörzsölöm a szememet. Mikor visszabiggyesztem a szemüveget az orromra, a szám tátva marad: a női lábak folytatása húsvér valójában ott ül előttem, egy újságot olvas, és – komolyan – világosbarna, vállig érő haja van, és olyan szép arca, hogy kedvem lenne lefényképezni. Egy rövid szoknyás ruha van rajta, ami szépen ráfeszül a testére, és láttatni engedi a karcsú derekát.

Gyorsan becsukom a számat, és azt mondogatom magamban, hogy ez normális, millió olyan csaj szaladgál a világban, aki megfelel a listámon szereplő pontoknak. Azért annak örülök, hogy egyet közülük most elém vet a sors. A kezében nem akármilyen magazint tart, hanem a Mozaik történelmi folyóirat egyik számát, melynek címlapjáról „A gyönyörök kapuja” feliratot betűzöm ki. Hmm, „gyönyörök kapuja”… Hát tényleg!

A haja, a szája, a melle és minden apró részlete egy az egyben olyan, mint az a lány, aki a fejemben megjelent, mikor a tíz pontot fogalmaztam. És Mozaikot olvas! Bombázó, és még eszes is. Kell!

Észreveszi, hogy őt figyelem. Várom, hogy elsüllyessze magát a folyóirat mögé, és rám sem hederítsen, mint minden rendes nő, aki velem találkozik. Nem így tesz, magabiztosan állja a tekintetem. Az is fura, hogy én nem húzom be a farkam, mint egy kiskutya. Egyszerűen nem tudom levenni róla a szemem, ami tőlem szokatlan, mert a szexi csajoktól rendszerint teljesen befordulok, felveszem a szobanövény alakomat, és úgy teszek, mintha nem léteznék. Szemezünk. Ezer éve nem csináltam ilyet.

Feláll, hogy kinyissa az ablakot. A hátsója olyan kerek abban a szoknyában, hogy szeretnék beleharapni. Szinte látom is magam, ahogy bandzsa szemekkel a háta mögött térdelek a seggével a számban, amint a csokis csigás nő felháborodásában a fejemet veri egy esernyővel. MEGSZÓLÍT!!!

– Elnézést! Segítenél kinyitni, kérlek?

– Izé, persze – hebegek, de azért sikerül megeresztenem egy mosolyt, miközben lentebb húzom az ablakot. A csaj úgy néz rám, mint egy istenre. Na jó, ez talán túlzás, de semmiképpen nem úgy, mint egy cserép fikuszra.

Az út további részében mindenféléről beszélgetünk. Nem hiszem el, ami velem történik. Ő dekoratőr, és ő is Pesten dolgozik, mint én, (bár, mintha később szállt volna fel, nem Pesten, de kit érdekel?) és a kedvenc könyvei közé a Harry Potter és a Godot-ra várva tartoznak (furcsa párosítás), és imádja a vörös hajat, mert az északi emberekre emlékezteti őt, és ő mindent szeret, ami északi, legyen az éghajlat, épület, vagy ember. Ez az egész zseniális, sőt, KIBEBASZOTT ZSENIÁLIS!!! Köszönöm, méregdrága pszichó-gépnő, és köszönöm főnök, és Zsú, és mindenki! Mire Almádiba érünk, már konkrétan szerelmes vagyok.

A lány is ott száll le, ahol én. (Yess!!) Mikor elbúcsúzunk, várakozón néz rám. A combjait bámulom, és azon kattogok, hogy vajon ez az a pont, amikor a férfi mond valamit? Hogy, találkozzunk, vagy ilyesmi? Ó, érzem, hogy elborítja az agyam a növénygondolkodás. Már hallom is Ádám hangját a fejemben, ahogy dörmögve és vontatottan magyarázza: „Kommunikáció, öregem. Egyszerű. Csak ki kell nyitni a szádat. Ennyi.”

De ez nem egyszerű, ez nehéz. A sorsdöntő pillanatokban meg szoktam némulni.

Egy hang sem jön ki a torkomon. Félek kinyitni a számat, nehogy valami nazgul nyöszörgés jöjjön ki rajta. A lány vár még egy darabig, aztán elköszön. Mindjárt megkérek egy járókelőt, hogy azonnal gyilkoljon meg.

Egész nap ezen dohogok magamban. Bejelentkeztem a panzióba. A recepcióssal úgy viselkedem, mintha megsértette volna az anyámat. Elfoglalom a szobámat, és minden egyes ruhadarabot ezzel a szöveggel vágok be a szekrényembe: Ez egy szar. Ez is szar. Szar, szar, szar.

A strandon úgy ülök, mint aki savanyú cukrot szopogat. Este a szobámban az ajtó mellett gubbasztok a földön, és halálraítélt fegyencnek képzelem magam, aki éppen azt várja, hogy az őr lökjön be egy kis ételt a rács alatt. Nem jön az a rohadt őr, az idő nem akar telni. Gyűlölök élni. Viszont! Fülelni kezdek. Valaki aprócska, határozott és kemény léptekkel odatipeg az ajtóm elé. Egy nő, érzem a parfümje illatát. Csak nem? Hosszan kivár, mintha nem merne kopogni, s én szapora légzéssel tápászkodok fel, és kinyitom az ajtót. És ott áll a csaj a vonatról az orrom előtt. De honnan tudta, hogy itt szálltam meg? Mondtam neki címet? Megint nem érdekel!!!

Nem szól semmit, mosoly nélkül néz rám. Bejön, a lábával behajtja az ajtót, megfogja a kezem, a csípőjére csúsztatja, és beleszagol a nyakamba. Innentől nem én irányítom a mozdulataimat, hanem a természet. A kezeim bebarangolják a lány testét. És szexelek!!! Én!!! Egy nővel, akit nemrég ismertem meg. Megtaláltam a tápoldatomat.

Még az éjjel elköszön tőlem, mondja, hogy ezen a hétvégén már nem találkozhatunk, mert másnap utazik is tovább, de számot cserélünk. Innentől teljes képszakadás van nálam, reggeltől estig az együtt töltött éjszaka képeit vetíti az agyam, tiszta pornófilm az egész. Várjunk! ÉN ÁLLAT! Nem kérdeztem meg a nevét és a címét. Mindent kikérdeztem róla, a lábméretét is tudom (37-es), csak a legfontosabbakat nem. Ez rám vall. Mindegy. Majd felhívom, és kipuhatolom valahogy.

Egy héttel később ülök a pszichó-dokinál, és lelkesen újságolom, hogy mi történt velem. Hogy bejött a tanácsa, és tényleg bevonzottam a számomra megfelelő nőt. Meg akarom neki mutatni a lány számát a telefonomban, és… nem találom azt az átkozott számot. Legalább két percig keresem, de eltűnt az éterben.

– Semmi baj! – mondja a terapeuta a szokásos stewardess üzemmódban. – Meg tudná mondani a lány nevét?

Hát nem. Megnyílik alattam a föld, beszippant a végtelen mélység, és a pokol tüze perzseli a bőrömet, miközben aprócska ördögök táncolnak a mellkasomon. Tudom, hogy hogyan fest ez az egész. De valóban megtörtént. Valóban.

– Semmi baj – ismétli a nő pontosan ugyanolyan hanglejtéssel, mint az előbb. – Akkor talán próbálkozzunk egy másik terápiával.

Illusztráció: Kovács Evelin Babett

---

[1] J. D. Salinger: Zabhegyező. Ford. Gyepes Judit, Európa Könyvkiadó Budapest, 2004. 149. o.