Ti kértétek II.

A jég alatt

Fundra körmei kopognak a jégen. Szaladva érkezik, kifulladt. Liheg. A hó világosszürke orrára potyog, s mostanra fátyolt szőtt a tó megszilárdult vizére.

A fiatal nőstényfarkas sietett, hogy nehogy lekésse az első hajlani fényeket. A falka ilyenkor még az igazak álmát alussza. Sajnos azonban Selymes, az alfahím asszonya felébredt, mikor Fudra ellopózott a csapattól. Az idős nőstény nem kérdezett semmit, csak nézte Fundrát, mintha átlátna annak fehér bundáján, egészen a szívéig.

Fundra most körülnéz az erdőben. A derengő, lilás színezetű fák összekapaszkodva ölelik a tó partját. Ma messzire költözik innen a falka, új vadászhely reményében. Fundra talán most láthatja utoljára a csodát. Mancsával elkotorja a havat a befagyott víztükörről. Az ébredező pirkadatban előtűnik a jég alatti ország, messze lent a farkas talpa alatt. Fundra ezt akarta látni, ezért járt ide titokban hónapok óta.

Kékesfehér, kerekded házacskák alszanak a tó fenekén, egymásra tornyozva, rendezetlen várakat alkotva. Az építmények között gyöngyházas csillogással kanyarog egy köves út. Az ablakok sötétek, a házak lakatlanok. Csak egyvalaki él itt, egyes-egyedül. Az egyik palotában már dereng is valami fény. Aprócska lány dugja ki a fejét az ablakon. Nem néz fel, nem veszi észre az állatot. Pedig tud Fundra létezéséről, többször látták már egymást, egy alkalommal a lány még integetett is a farkasnak. A pici lény most eltűnik az ablak szárnya mögött. Mit csinálhat? Fundra mellkasát szorítja valami. Arra gondol, amire már oly sokszor. Hogy ő szeretne ott lakni, lent a föld alatt, egymagában, elrejtőzve a világ elől. A hó egyre sűrűbben hullik. Fundra próbálja elkaparni. Aztán, mintha valami recsegne a háta mögött. Szakáll, az alfahím áll a parton, a fák sűrűjében. Selymes szólhatott neki, s a vezér talán követte Fundrát. Olyan szigorú a pillantása. Vajon mióta tudják, hogy ide jár? Szakáll nem szólal meg, de Fundra tudja, hogy menni kell. S míg megfordul, s elindul, gondolatbeli önmagát, kicsi lány képében, otthagyja lent a víz mélyén. 

Ti kértétek I.

Pepita és Pöttyöske

− Arra! – jelentette ki Pepita.

− Nem, hanem arra – magyarázta Pöttyöske.

− De nem. Arra. Jobbra. Hülye vagy – fújtatott dühösen Pepita.

− Te vagy a hülye. És balra – nyugtázta magabiztosan Pöttyöske.

− Gyűlöllek. Remélem, hirtelen feltámad egy brontoszaurusz, erre téved, és ráül a fejedre.

− Én meg remélem, odacsukja a hosszú nyakadat a gigametró ajtaja.

Jó ideje vitáztak már. Egyesek arról pletykálkodtak, hogy évek óta. Mert már ezer éve senki nem látta mozdulni a kétfejű (sőt, kétnyakú), egytestű zsiráfot. Egy elefántborjú mondjuk a minap azt állította egy zebra újságírónak, hogy egyszer észrevette, amint a furcsa teremtmény egy egész métert haladt előre. Talán egy másodperc erejéig Pepitának és Pöttyöskének sikerült egyetértésre jutnia abban, hogy melyik irányban van a nagyméretű állatoknak tervezett gigametró. Nem sokkal ezután a Szafari híradóban a zsiráfkisebbség szóvivője cáfolta, hogy a sziámi ikrek tényleg elindultak valamerre. A Vérmes Oroszlánok elnevezésű terrorszervezet persze már többször megkísérelte rátenni a kezét az egy helyben álló zsiráfra (pontosabban zsiráfokra), de az Összenőtt Állatokért Egyesület a helyi rendőrség segítségével elhárította a katasztrófát. Pepita és Pöttyöske most is ott állnak, majdnem teljesen háborítatlanul a Majomkenyérfa utca 12. szám alatt. A csimpánzkölykök jóindulatból csak néha dobálják meg őket majomkakival.