Szösszenetek II.

Almás rétest, aranyom?

− Egy kis almás rétest, aranyom? Most sült. Még meleg. Üljön már le!

− Nem, köszönöm… izé, Ma-mancika néni. Sietek.

− Ennyire sürgős? Nem kell rohanni. Kocsonyát? A malac farka is benne van, tegye ki a tányér szélére, ha nem szereti.

− Ööö, nem köszö… köszönöm. Nem kérek. Tényleg menni kell. Várnak a Vágóhíd utca 19. alatt is. Tudja, a… na, milyen bácsi.

− A Töhötöm.

− Igen, izé… Töhö… Töhö… Na, nem tudom kimondani.

− Egyem is meg! De szép szál legény maga. Az a csillogó fekete bőr. Mint egy csokoládébaba. Ha még fiatal lennék. Elpirult? Nem látszik, hahaha. Ne haragudjon már, de errefele nemigen látni ilyen népeket. Olyan izgatott lettem. Nem így képzeltem ezt a pillanatot. Hanem, van ám káposztáscvekedli. Azt szereti-e?

− Ne-nem tudom, mi az. Jajj, bocsánat. Elejtettem a…

− Hagyja csak, hagyja. Jó helyen van az ott. Egy dámaparti csak belefér?

− Nem igazán. Mmm…

− Menni kell, értem, értem. Nagyon sietős magának.

− Bocsánat, már megint…

− Hagyja, eldőlt, kit érdekel az a lámpa. Egyem is meg. Maga olyan kis izgulós fajta. Nem lehetne holnap túl esni a dolgon? Ma még hagy gyönyörködjek magában.

− Nem lehet, nem. Ma kell. Most.

− Jó, hát ha ma, akkor ma. Almás sütit?

− Nem. Még mindig nem – mondja a magas fiatalember, akit világszerte a Kaszás néven emlegetnek.

Remegő tagokkal a talajra ejtett célszerszámáért nyúl, azért a bizonyos kaszáért. Felmarkolja, megint leejti, megindul Mancika néni felé, közben megbotlik a dohányszó asztal lábában, a fegyverével felborít valami fonott kosarat, s lefejeli a csillárt. Végre elér az öregasszonyhoz, s lesújt rá. Háromszor. Kétszer elvéti. Mikor utóbb a barátainak meséli az esetet, azt nem ecseteli, hogyan hatott a két mellésuhintás Mancika néni egészségi állapotára. Valószínűleg nem jól, mert a férfi később nagyon fintorog, mikor ehhez a részhez ér a történetben. Most a néni előtt, vérrel befröcskölt homlokát dörgölve is fintorog.

− Tökre utálom ezt a me-melót – sóhajtja. Távozáskor még utoljára véletlenül összezúz egy darab malacot formázó porcelánfigurát, és a földre sodor egy világítós Krisztus képet. 

Szösszenetek I.

Rab vagy

− Na, eljössz velem az útra – kérdi Naro, az óriás sas, miközben a tópart szürke kövére telepszik.

− Nem is tudom – válaszolja Pitypang a földön kuporogva, apró kavicsok közé fúrva lábujjait. Gesztenyebarna haja az arcába hullik. Egész délután egy ággal túrta a nedves talajt. Most is ezt csinálja, a háta furcsán görbül a tevékenység közben. − A Keskeny Hegy távoli ország. Egy hónapig kell repülni. Az én kis hártyaszárnyaim nem bírják addig.

− Felülhetsz a hátamra, ha szeretnél.

− Túl csontos a hátad.

− Hozd el a moha párnád!

Pitypang fel sem pillant. Legyint.

− A fizetség is túl kevés. Csak huszonöt évet kapnék cserébe a szolgálatomért. Más százötven, kétszáz évet is megkeres a Keskeny Hegyen. Én hamarabb halnék meg, mint a többi tündér.

− Itt meg fogynak a napjaid. Ott legalább gyarapodna a számuk. Még élhetnél egy kicsit.

− Jó, igazad van. Csak még be kell fejeznem a bűbáj iskolát.

Naro kezd türelmetlenkedni. Duzzogva fújja fel fehér tollait.

− Utálod a bűbáj iskolát.

− És még rendbe kell tenni a kiskunyhót. Nemrég költöztem be. Még egy évet itt akarok tölteni.

− Ott is vannak kunyhók.

A kicsi tündér végre felnéz, a keze megáll. Szeplős orra kikandikál a barna lobonc mögül.

− Jól van, jól van. Lehetetlen vagy. Mindig prédikálsz. Mindig mindent jobban tudsz, ó Bölcs Sas! Jövő héten elindulunk.

− Két éve mondogatod. Rab vagy. A változatlanságé.

− Akkor holnap indulunk, Tökéletes Úr. Most jobb? Elégedett vagy?

− Inkább ma.

Pitypang megint az ággal kaparássza a földet. Az orra eltűnik a hajzuhatag mögött.

− Holnap.