Állatmesék
III.
Nácika
Uzsonnaszünetre
csengettek. Az állatkölykök vidáman a büfébe rohantak. Csak néhány nebuló
maradt az osztályteremben. Ignác, a koala előhalászta Tapló Napló nevezetű
füzetkéjét, és elmélyülten vetette papírra a gondolatait. Mimó, a vöröspanda
lány, aki a fiú háta mögötti padban ült, kikászálódott az asztala mögül, a
székére dobta a táskáját, és hosszas kotorászásba kezdett, míg néhányszor lopva
a koalára sandított. A hátsó padsor egyikében két beagle kölyök cseverészett.
Egy Coca
Cecília nevű malaclány Ignác közelében lófrált, s alig várta, hogy közvetlenül a
fiú mellé somfordálhasson. Egész órán az erszényesnek szánt sértéseit
tervezgette, és majdnem szétpukkadt, annyira szerette volna előadni a műsorát. Mikor
a koalához lépett, dagadt hasán összehúzta pöttyös kardigánját.
– Hé,
Nácika! – röfögte hunyorogva, és a kutyákra pillantott, hogy figyelnek-e. Azok
felkapták a fejüket, és elvigyorodtak. Cecília még tavaly, tizedikben
ragasztotta a koalára a Nácika becenevet. Most elégedetten nyugtázta magában,
hogy a csúfnév még mindig szórakoztatja a közönséget. Ignác aprót sóhajtott, és
felnézett a sertésre, de nem tudott a szemébe nézni, mivel a pillantása megakadt
a lány ajkára csorduló nyálcseppen.
– Na,
mi van, csak nem megint az állatok kiirtásáról álmodozol? – kezdett bele a malac.
– Erről irkálsz mindig a hülye füzetedbe, nem? Tisztára szerelmes vagy a
majomszabásúakba! Te kis emberbuzeráns – azzal kitépte a fiú kezéből a naplót,
ami pont egy témába vágó résznél nyílt ki. Mimó rosszallóan ráncolta a szemöldökét,
a kutyák pedig a fülüket hegyezték. Cecília megköszörülte a torkát, és ordítva
olvasta fel Ignác sorait:
„Miért is nem születtem majomszabásúnak? Az
emberek sokkal különlegesebbek az állatoknál. A legnagyobb művészek mind
majomszabásúak. Senki sem utánozhatja mesteri épületeiket, zenéiket, vagy
irodalmi műveiket. Melyik emlős, hüllő vagy kétéltű tudna olyan csodát létrehozni,
mint Gaudí vagy Vivaldi? Melyik jószág lenne képes úgy fogalmazni, mint
Shakespeare? Az állatok másodrendű élőlényei a földnek, míg a kétlábúak
fejlettebb, tökéletesebb, ám a rendszerváltás óta méltatlanul elnyomott
teremtmények. Néha szeretném letépni a saját bundámat, hogy csupasz, fehér, vagy
réz árnyalatú bőrre cseréljem.”
Cecília
vinnyogva felröhögött, és az ebek is kuncogni kezdtek. Mimó úgy nézett a
disznóra, mint egy rakás trágyára szokás. Ignác előre fordított fejjel, és
becsukott szemekkel ült a helyén. Látszólag nem érdekelte a dolog. Cecília
néhányat lapozott, és gondolkozás nélkül felolvasta a következő mondatot, amit
talált:
„Fekete lista. Mindezen egyének internálásra kerülnek
saját kezem által, és nem sajnálom:
1. Coca Cecília, avagy Minden Hájjal Megkent Szőrgyesznó
kisasszony.”
A hátsó
padokból újabb vihogás tört fel. A malac arcáról lefagyott a mosoly, míg Ignác
magabiztosan hátra biccentett a kutyáknak. Cecília a koalához vágta a füzetet,
és sértődötten kivonult a teremből.
A
szünet végeztével a disznócsemetét egy rögtönzött ajándék várta a padján,
természetesen Ignác jóvoltából. A fiú kerített néhány kólásüveget, letépte az
italok papírját, helyükre ragasztott egy saját gyártmányú címkét egy meztelen
disznó rajzával, és egy girbegurba Coca
Cola felirattal. Alá pedig ezt firkantotta:
„Az ital szárított Coca-darálmányból készült. Bocsi az
ízért: szar.”
Aztán
szétosztotta az üvegeket a társai közt, ügyelve arra, hogy a kutyakölykök, a
vöröspanda és a malac is kapjanak egy-egy példányt.
Mikor
Cecília visszatért a padjához, hisztérikus sóhajtozással vette tudomásul az
ugratást, és igyekezett kizárni az osztálytársak által mantrázott Coca-darálmány kifejezést, és az azt
kísérő hahotát. Mimó lehajtott fejjel somolygott.
Az
utolsó óra után a vöröspanda lány tűnt fel a koala oldalán, egy borítékot
szorongatva a mancsában. Ignác éppen a fogasok mellett állt, és magára kapta a
kabátját. Nem nagyon tudta, mire számítson. Mimóval csak néha beszélgetett,
akkor is csak apróságokról, filmekről, meg netes játékokról. De úgy tűnt, az
osztálytársa most valami fontosabbal készül előrukkolni. A lány szégyenlősen
bámulta élénklila szoknyájának szélét, majd piros balerina cipőjének orrát,
melyen egy piszokfolt éktelenkedett. Mimó erősen koncentrált a foltra.
– Coca-Cola,
mi? Tízpontos. Tényleg – hebegte, azzal odanyújtotta a meglepetést. – Izé, ezt
egy barátnőmnek szántam, de tudom, hogy sokat jársz oda… meg könnyen tudok még
szerezni.
Ignác
szó nélkül átvette a borítékot, és belepillantott: egy homo sapiens-kertbe
szóló belépő lapult benne. Mimó ott dolgozott diákmunkásként, és valószínűleg a
bére mellé néhány ingyen jegyet is kapott. A fiú nem tudta, mit mondjon, de nem
is kellett kinyitnia a száját, mert Mimó megelőzte:
– Ma
tök jó progik lesznek. A látványetetésnél fogok segíteni. Majd találkozzunk
ott.
Azzal
elpárolgott a koala szeme elől. Az döbbenten forgatta a belépőjegyet, és azon
morfondírozott, hogy ez most randi akar lenni, vagy csak egy baráti gesztus. Egy
idő után azonban képtelen volt ezzel a kérdéssel foglalkozni, és a találka
helyett a homo sapiens-kert szépségein töprengett. Vajon milyen programokról
beszélt az osztálytársa? Azt tudta, hogy a mai nap egy jeles nap, de fogalma
sem volt az élménykert kínálatáról.
Csak azt
sajnálta, hogy nem vehette azonnal arra az útját, mert hülye fizika korrepetálásra
kellett mennie tanítás után, a suli melletti könyvtárba. Keservesen jött el a
pillanat, mikor véget értek kínzásai, és maga mögött hagyhatta az összes
kötelezettségét. Míg a buszon zötykölődött az áhított úti cél felé,
zenehallgatás céljából előszedte a telefonját, és áttekerve egy angol róka-pop
album tacklistjlét, egy progresszív rockkal megspékelt Mozart feloldozást
választott ki, melyet egy majomszabású együttesnek köszönhetett a nagyérdemű.
Annyira
elmerült a muzsikában, hogy hipnotikus állapotban érkezett meg a homo sapiens-kerthez.
Csak akkor józanodott ki, mikor megállt az imádott helyszín előtt, és felnézett
az oszlopokként szolgáló szobrokra. Hiába járt már itt ezerszer, az impozáns
kapu látványától a földbe gyökerezett a lába.
A Mozart-rock éppen katartikus részhez ért, s
Ignác összes szőrszála égnek meredt a gyönyörűségtől. A bejáratot két
majomszabású figura márványból alkotott, hatalmasra felnagyított mása fogta
közre. Jobb oldalon egy alaposan kigyúrt, mégis karcsú férfi állt, és tartotta
meg a vállán a kapu felső kőpillérét, mely egy indákkal ékesített gerendát
ábrázolt. Az ifjú testét alul redőkbe szedett lepel fedte, s a koala most is,
mint minden alkalommal irigykedve mérte végig.
Mellette
egy női szobor vállán nyugodott az említett gerenda másik vége, melyet a
kőóriás két oldalról a markába fogott, olyan könnyeden, mintha csak egy pihét
tartana a kezében. Hosszú haja a derekát verdeste, s alakját lenge ruha borította.
Ignác mindig is szőkének képzelte a gyönyörű királynőt. Felsóhajtott.
Belökte
a két szobor között lévő forgókeresztet, és mámorban úszva mutatta fel a
pénztárosnak a jegyét. A csillogó kis fekete orrocskája örömtől rángatózva
szimatolt, ahogy belépett a zöld növényekkel beültetett parkba, és megállt a
kert állomásait jelző térkép előtt. Az ábra alatt egy másik táblát is
felfedezett, mely az aktuális programokat hirdette:
A majomszabásúak világnapja alkalmából különleges
programokkal kedveskedünk látogatóinknak:
Kérdezz a gondozótól: 15.00 óra – A csodálatos
Észak-Amerika. Most mindent megtudhatsz a cserokik múltjáról.
Akcióban az ember:16.30 – Ázsia színei. Élőszobrok,
táncosok, zenészek.
Látványetetés: 18.00 – Nyugat Európa világa. Mit
eszik, és mit nem eszik a holland ember?
Ignác gyomra
megremegett az izgatottságtól. Imádta a majomszabásúak világnapját. Az is
tetszett neki, hogy a szervezők múltidéző, hagyományőrző eseménnyel készültek
látogatóik számára. A Nagy Globalizáció óta az élőlények többsége ugyanis
elhagyta szülőföldjét, és alig tartotta ősi szokásait. Az egy nyelv használata
is szürkévé tette világot – igaz, Ignác a suliban elsajátította a németet és az
angolt –, s a koalakölyök remélte, hogy a fellépők némelyike megszólal az
anyanyelvén is.
Ránézett
az órájára, ami 17.15-öt mutatott. Bár bosszantotta, hogy sok mindenről
lemaradt, annak örült, hogy legalább az Észak Európa- showt láthatja elejétől a
végéig. Ott megköszönhetné Mimónak az ajándékot.
A
látványetetésig azonban még több, mint fél óra volt hátra, s úgy döntött, addig
az Ázsia színei rendezvényen múlatja az időt. A bemutatót a térkép szerint a híres
japánkertben tartották. Ignácnak nem volt szüksége arra, hogy tanulmányozza az
útvonalat. Az élménykert bármely zugánál jobban ismerte ezt a helyet, hiszen
sokszor ücsörgött már a bambuszokkal és juharfákkal övezett környezetben, és
irkált a Tapló Naplójába. Most egyébként sem volt nehéz odatalálni, a zene a
legtapasztalatlanabb látogatókat is könnyedén a helyszínre vezette. A koala
átsétált egy aprócska patak fölött átívelő fahídon, és egy hatalmas kövekkel
kirakott útra érkezett.
Az alkalom
rászolgált az Ázsia színei elnevezésre. Amerre csak a szem ellátott, tarkábbnál
tarkább öltözékbe bújt emberek foglaltak helyet, egymástól kellő távolságra. Éppen
most fejeződött be egy tradicionális koreai táncdarab, s a bámészkodó Ignácot
kis híján fellökte az öltöző felé szaladó fellépő lányok serege. A koala
megszédült, s eltántorgott egy kabuki színész mellett, aki a következő
produkcióját készítette elő egy papírernyőt, és néhány tarka kendőt helyezve
egy aprócska asztalra.
Ignác
egy pillanatra megtorpant, s hosszan vizslatta a színész fehérre meszelt arcát,
és vörösre festett ajkát. Elsőre nőnek vélte az illetőt az erős sminkje és a
feminin kimonója miatt, ám második ránézésre egészen elbizonytalanodott, hiszen
a színész nyaka túl vastag volt, a kezei pedig túl nagyok és erősek egy nőstény
majomszabásúéhoz képest. A koala zavartan megrázta a fejét, a lábai maguktól
továbblépkedtek, de ő menet közben, hátrafelé tekeredve is egyre csak a bizarr
figurát méregette. Mikor magához tért, máris egy újabb furcsaságba botlott.
Előre fordította a fejét, és a meglepetéstől kővé dermedtek a lábai. Érezte,
hogy az álla nyikorogva elválik a felső ajkától, és valahol a mellkasa
környékén köt ki.
Egy
világosrózsaszín, csipkés ruhás, tejföl-szőke hajú nő állt egy kis tisztás
közepén. A szeme mandula alakú volt, a homloka lapos, az orra apró, mint az
ázsiaiaké. Ám valahogy az összhatás természetellenesnek hatott, a haját
bizonyára befestette, a szemét kontaktlencsével változtatta kékre, és ki tudja
hogyan érte el, hogy a szépséges szempár sokkal nagyobbnak tűnjön az átlagnál. A
bőre hófehér volt és ragyogó, s mikor Ignác közelebb ment hozzá, tökéletesen
makulátlannak találta. A nő az egyik élőszobor lehetett, amire a hirdetés is
utalt, s a mutatóujját az ajka elé emelve, a nézőit csendre intve rezzenéstelenül
ácsorgott. A lába előtt egy kalap hevert, tele pénzérmékkel.
Ignác
fejére sötét árnyék vetült. Egy panda apuka tornyosult fölé egy kantáros
nadrágot viselő boccsal a karjában, aki valami kék nyalókát szopogatott. A
koalának majd kitört a nyaka, olyan magasra kellett emelnie a fejét, hogy az
arcukba nézhessen. A kölyök nagy cuppanással kirántotta az édességet a
szájából:
– Nézd,
apa! Nem is ázsiai. Szőke, meg kékszemű. Hogy kerül ide?
Az
apuka szelíden válaszolt:
– De,
szerintem az. Csak valamiért másnak akar látszani, mint ami.
Azzal
beledobott néhány érmét a lány kalapjába. Az élőszobor inogva mozdult meg, mint
egy bábu, s a kezével félig eltakarva a száját, egészen közel hajolt a
koalához, mintha valamit a fülébe akarna súgni. Ignác orrát csiklandozni kezdte
a lány cseresznyeillatú parfümje.
Innentől
Ignác számára az univerzum megszűnt létezni, a föld összezsugorodott, és
pukkanó hang kíséretében felszívódott, a csillagok lufi módjára leeresztettek,
és elsüvítettek a füle mellett, a bolygók pedig neonfényt hányva szétrobbantak,
legalábbis a fiú képzeletében. A koala senki mást nem látott maga előtt, csak a
majomszabású csodalényt, és állandóan ez a mondat visszhangzott a fülében:
„Valamiért másnak akar látszani, mint ami.”
Fogalma
sem volt, mennyi ideig állt ott. A pandák közben eltűntek, állatok
jöttek-mentek körülötte, és pénzt dobáltak a lánynak, aki jó néhányszor
változtatott a pozícióján, hol táncra perdült, hol csókot dobott a közönségnek,
mindezt olyan légiesen, és tökéletesen, hogy Ignác szeme nem maradt szárazon.
A koala
akkor tért magához, mikor Mimó odafutott mellé.
–
Helló. Már kerestelek. Tök jó, hogy itt vagy – zihálta kifulladva a vöröspanda.
– Nem jössz a látványetetéshez? Mondjuk, most egy kis szünet van, mert az egyik
holland majomszabású megharapott egy látogatót. Oltári vicces volt. Tuti
elbocsátják a tagot. Harapós majomszabásúak nem dolgozhatnak nálunk. Még jó,
hogy be volt oltva… A krokodil, akibe megpróbálta belemélyeszteni a fogait,
tisztára odáig volt, hogy az ember biztos veszett. Már rendőrséggel
fenyegetőzött, meg ilyenek.
Mimónak
csak most tűnt fel, hogy Ignác alig figyel rá. Az élőszobor nő közben felmarkolta
a kalapját és beleturkált a pénzbe. Mielőtt sarkon fordult volna, a koalára
kacsintott, és rámosolygott. Ignác majdnem elolvadt a gyönyörűségtől.
Mimó
elgondolkodva figyelte a jelenetet.
–
Jössz? – kérdezte végig az emberlányt nézve, aki pár másodperc múlva eltűnt egy
fa mögött.
– Aha –
felelte bágyadtan a fiú.
A nap
hátralévő részében Ignác nem volt valami jó társaság. Elment ugyan a
látványetetésre az osztálytársával, és megpróbált aktívan részt venni a
programban, de mindent olyan gépiesen csinált, hogy rossz volt ránézni. Mimó
kérésére például egy régi holland nyalánksággal, hagelslagos kenyérrel kínált
egy kölyök emberszabásút. Máskor nagy örömmel figyelte volna a gyerek boldog
nyammogását, most meg egyáltalán nem törődött vele, és észre sem vette, hogy az
édesség lepotyogott a kenyérről, így döbbenten meresztgette a szemeit, mikor a
lurkó keserves sírásra fakadt.
Záróra
után fagyizni mentek a homo sapiens-kert melletti cukrászdába, de Ignác még a
szokottnál is kevesebbet beszélt. Leültek egy levendula színű, kerek
asztalkánál az egyik ablak mellett, maguk elé rakták a kelyhüket, ám csak
ímmel-ámmal eszegettek a finomságból. Ignác elvarázsoltan bámult ki az utcára,
mindvégig az élménykert felé fordítva az arcát. Mimó fecsegett valamiről, de a
koala egy percig sem tudta követni.
–
Gusztustalan egy némber az a Cecília… vagyis Szőrgyesznó… haha, baró ez a név.
Ignác
egy pillanatra a lányra nézett, biccentett egyet, de meg sem mukkant, majd
ismét kilesett az ablakon. Mimó a fagyiját turkálta egy kanállal, és
megpróbálta felkelteni a fiú érdeklődését.
– Amúgy,
tökre megértelek a nézeteiddel kapcsolatban. Néhány állatot én is szívesen
internálnék… lehetőleg egy másik bolygóra. De azért nem mind…
A
torkára forrt a szó. Ahogy ő is kitekintett az útra, megpillantotta a szőke
majomszabású nőstényt, amint szemérmetlenül rövid nadrágban, hosszú, fehér
combjait kivillantva átlibegett az utcán. Hazafelé siethetett a munka után. Mimó
meg mert volna esküdni, hogy a csaj lila csillámporfelhőt húzott maga után a
levegőben, ahogy elsuhant előttük. Ignác fekete gombszemeiben két kis remegő
fénypont ragyogott fel.
–
…borzalmas – fejezte be a vöröspanda az imént megkezdett mondatot, majd
lesütötte a szemét. – Hogy nem fagy le a lába. Tavasz van, de azért ez túlzás.
– mormogta. A koala hirtelen felpattant:
– Most
megyek. Kösz mindent. Ja, és én fizetek.
Kihalászott egy gyűrött bankót a farmerzsebéből,
levágta az asztalra és kirohant az ajtón. Mimó még sokáig tologatta a fagyiját
a kanalával.
Mire Ignác kiért az utcára, a lány már nem volt sehol.
A fiú ezt természetesnek vette, furcsa is lett volna, ha egyszer az életben
összejött volna valami, amit eltervezett. Egy darabig még forgatta a fejét,
hátha megpillantja a nőt a távolban, de aztán feladta, és úgy döntött,
hazasétál. Nem volt kedve a buszozáshoz, jól esett kiszellőztetnie a fejét.
Másnap leesett neki a tantusz, és nagyon szégyellte
magát Mimó előtt, hogy csak úgy otthagyta a cukrászdában. Alig mert köszönni
neki reggel, mikor belépett az osztályterembe, és meglátta a lányt a padjában
ücsörögve. Ignác egész nap küzdött magával, hogy hogyan kellene bocsánatot
kérnie, s végül csupán annyi futotta tőle, hogy az egyik óra alatt
hátrafordult, megdobta Mimót egy papírgalacsinnal és odasúgta neki:
– Bocsi a tegnapért.
A vöröspanda olyan kedvesen mosolygott rá, hogy a srác
ettől csak még rosszabbul érezte magát.
Az sem derítette jobb kedvre Ignácot, hogy innentől egyfolytában
a majomszabású lány járt a fejében, s az egyetlen, akitől kérdezősködhetett
volna róla, az pont Mimó volt. Úgy érezte, nem éppen tőle kellene
informálódnia. Egy este a szobájában, a laptopja előtt tespedve is azon
lamentált, hogy mit csináljon, próbáljon meg többet megtudni a nőről, vagy csak
látogasson el minél gyakrabban a homo sapiens-kertbe, hátha összefutnak. De mi
van, ha a lány csak a majomszabásúak világnapja alkalmából meghívott
vendégelőadó volt? Csak muszáj lesz legalább ezt az egyet kiszednie Mimóból.
A homlokát dörzsölve sóhajtott egy nagyot, és úgy
határozott, mára felfüggeszti az agyalást. A kedvenc online szerepjátékával, a
Homo Ludens-szel akarta kimosni a lányt az agyából. Belépett a rendszerbe, és
már el is merült a játék elképzelt, jövőben játszódó, feudális világában, ahol
minden szép volt és jó, mert a majomszabásúak irányították birodalmat, Ignác
pedig a mindenkori uralkodó udvari rendfenntartójaként tevékenykedhetett,
levetve szőrös bundáját, emberi alakban, olyan virtuális testet öltve,
amilyenre mindig is vágyott. Az ő dolga volt a szolgaként tartott állatok feladatainak
ellenőrzése, s éppen büntetést kellett mérnie egy malacra, amiért az nem
takarította ki az illemhelyeket rendesen, mikor hirtelen egy kis üzenet jele
villant fel a chatfalon.
– Szia Emil! – írta neki az ismeretlen az egy nyelven.
Emil volt a koala karakterneve. – Bocsi, hogy csak így rád írok. Tökre sokat
kutattam utánad. Remélem, tényleg te vagy, akit keresek. Ja, Haru vagyok, és
nem rég léptem be a játékba. Elmagyaráznál nekem néhány szabályt?
Ignác szíve akkorát dobbant, hogy a föld másik felén
is meghallották. Közelebb hajolt a képernyőhöz és hatalmasra meresztette a
szemeit. Gyorsan ráment az idegen profiloldalára… és milyen karakterképet
talált ott? A homo sapiens-kertben látott lány tökéletes mását, még a ruhája is
olyan fodros volt, és rózsaszín, mint amilyenben először látta őt. Az nem lehet,
hogy tényleg ő… vagy mégis? Biztos, hogy ő – ezzel a romantikus érzelmek úgy
elborították Ignác agyát, hogy többé nem tudott értelmesen gondolkozni.
Átchatelték
az egész éjszakát, s a következő hét estéin együtt fegyelmezték a haszontalan
disznót, sőt, együtt mentek az állatkertbe, és együtt etették apró
csirkelábakkal a krokodilokat Homo Ludens világában. Ignác napjai pinkké
változtak. A suliban csak úgy lebegett a boldogságtól, és nem érdekelte többé
Cecília, vagy más ellenszenves osztálytársa. A kevésbé ellenszenves személyek
sem tudták felkelteni az érdeklődését, Mimóra rá sem nézett, alig szóltak
egymáshoz.
Egy
álmosító hétfő reggelen Ignác a büfében várakozott a sor végén. Jó nagy
tülekedés volt a pult előtt, többen belekönyököltek a koala oldalába, néhányan
a társaik lábát taposták, megint mások egyszerűen arrébb taszították, aki az
útjukba került. Cecília is a büfében lebzselt, s már végzett a vásárlással,
mikor átverekedte magát a tömegen, és hátra kiáltotta Ignácnak a válla fölött:
– Hé,
Nácika! Van majomszabású alakú gumicukor! Akarod, hogy vegyek neked?
–
Kussolj, Hájas! – szólt valaki a malaclány háta mögül.
Mimó volt az a frissen vásárolt tízóraijával a kezében. Ő is kifelé igyekezett
a teremből.
–
Helló Emil! – köszönt széles mosollyal a koalának, s
aztán eltűnt az állatok rengetegében. Ignác ereiben megfagyott a vér. Honnan
tudja Mimó a karakternevét? Sohasem
említette neki. Vagy igen? Talán mesélt neki régebben a játékról. „Várjunk csak egy pillanatot. Lehet, hogy
Haru nem is…”
–
Mit adhatok? – szólította meg a büfés medveasszony a
nebulót. Ignác észre sem vette, hogy a sor elejére került.
– Ööö – nyögte a fiú, és bizonytalanul a nőre nézett.
Olyan halkan szólalt meg, hogy az eladó alig értette a szavát. – Tényleg van
ember formájú gumicukor?
Volt. Ignác elvette a zacskót, átnyújtotta a pénzt a
nőnek és kitámolygott a folyosóra. Az ajtó előtt letáborozva kibontotta a
csomagot, belemarkolt és kihalászott néhány gumicukrot. Sokáig vizsgálgatta
őket, és biztosra vette, hogy megbolondult. Mindegyik cukorka egy szőke, rózsaszín
ruhás lányt formált.