2017. július 18., kedd




Állatmesék III.


Nácika


Uzsonnaszünetre csengettek. Az állatkölykök vidáman a büfébe rohantak. Csak néhány nebuló maradt az osztályteremben. Ignác, a koala előhalászta Tapló Napló nevezetű füzetkéjét, és elmélyülten vetette papírra a gondolatait. Mimó, a vöröspanda lány, aki a fiú háta mögötti padban ült, kikászálódott az asztala mögül, a székére dobta a táskáját, és hosszas kotorászásba kezdett, míg néhányszor lopva a koalára sandított. A hátsó padsor egyikében két beagle kölyök cseverészett.
Egy Coca Cecília nevű malaclány Ignác közelében lófrált, s alig várta, hogy közvetlenül a fiú mellé somfordálhasson. Egész órán az erszényesnek szánt sértéseit tervezgette, és majdnem szétpukkadt, annyira szerette volna előadni a műsorát. Mikor a koalához lépett, dagadt hasán összehúzta pöttyös kardigánját.
– Hé, Nácika! – röfögte hunyorogva, és a kutyákra pillantott, hogy figyelnek-e. Azok felkapták a fejüket, és elvigyorodtak. Cecília még tavaly, tizedikben ragasztotta a koalára a Nácika becenevet. Most elégedetten nyugtázta magában, hogy a csúfnév még mindig szórakoztatja a közönséget. Ignác aprót sóhajtott, és felnézett a sertésre, de nem tudott a szemébe nézni, mivel a pillantása megakadt a lány ajkára csorduló nyálcseppen.
– Na, mi van, csak nem megint az állatok kiirtásáról álmodozol? – kezdett bele a malac. – Erről irkálsz mindig a hülye füzetedbe, nem? Tisztára szerelmes vagy a majomszabásúakba! Te kis emberbuzeráns – azzal kitépte a fiú kezéből a naplót, ami pont egy témába vágó résznél nyílt ki. Mimó rosszallóan ráncolta a szemöldökét, a kutyák pedig a fülüket hegyezték. Cecília megköszörülte a torkát, és ordítva olvasta fel Ignác sorait:
Miért is nem születtem majomszabásúnak? Az emberek sokkal különlegesebbek az állatoknál. A legnagyobb művészek mind majomszabásúak. Senki sem utánozhatja mesteri épületeiket, zenéiket, vagy irodalmi műveiket. Melyik emlős, hüllő vagy kétéltű tudna olyan csodát létrehozni, mint Gaudí vagy Vivaldi? Melyik jószág lenne képes úgy fogalmazni, mint Shakespeare? Az állatok másodrendű élőlényei a földnek, míg a kétlábúak fejlettebb, tökéletesebb, ám a rendszerváltás óta méltatlanul elnyomott teremtmények. Néha szeretném letépni a saját bundámat, hogy csupasz, fehér, vagy réz árnyalatú bőrre cseréljem.”
Cecília vinnyogva felröhögött, és az ebek is kuncogni kezdtek. Mimó úgy nézett a disznóra, mint egy rakás trágyára szokás. Ignác előre fordított fejjel, és becsukott szemekkel ült a helyén. Látszólag nem érdekelte a dolog. Cecília néhányat lapozott, és gondolkozás nélkül felolvasta a következő mondatot, amit talált:
„Fekete lista. Mindezen egyének internálásra kerülnek saját kezem által, és nem sajnálom:
1. Coca Cecília, avagy Minden Hájjal Megkent Szőrgyesznó kisasszony.”
A hátsó padokból újabb vihogás tört fel. A malac arcáról lefagyott a mosoly, míg Ignác magabiztosan hátra biccentett a kutyáknak. Cecília a koalához vágta a füzetet, és sértődötten kivonult a teremből.
A szünet végeztével a disznócsemetét egy rögtönzött ajándék várta a padján, természetesen Ignác jóvoltából. A fiú kerített néhány kólásüveget, letépte az italok papírját, helyükre ragasztott egy saját gyártmányú címkét egy meztelen disznó rajzával, és egy girbegurba Coca Cola felirattal. Alá pedig ezt firkantotta:
„Az ital szárított Coca-darálmányból készült. Bocsi az ízért: szar.”
Aztán szétosztotta az üvegeket a társai közt, ügyelve arra, hogy a kutyakölykök, a vöröspanda és a malac is kapjanak egy-egy példányt.
Mikor Cecília visszatért a padjához, hisztérikus sóhajtozással vette tudomásul az ugratást, és igyekezett kizárni az osztálytársak által mantrázott Coca-darálmány kifejezést, és az azt kísérő hahotát. Mimó lehajtott fejjel somolygott.
Az utolsó óra után a vöröspanda lány tűnt fel a koala oldalán, egy borítékot szorongatva a mancsában. Ignác éppen a fogasok mellett állt, és magára kapta a kabátját. Nem nagyon tudta, mire számítson. Mimóval csak néha beszélgetett, akkor is csak apróságokról, filmekről, meg netes játékokról. De úgy tűnt, az osztálytársa most valami fontosabbal készül előrukkolni. A lány szégyenlősen bámulta élénklila szoknyájának szélét, majd piros balerina cipőjének orrát, melyen egy piszokfolt éktelenkedett. Mimó erősen koncentrált a foltra.
– Coca-Cola, mi? Tízpontos. Tényleg – hebegte, azzal odanyújtotta a meglepetést. – Izé, ezt egy barátnőmnek szántam, de tudom, hogy sokat jársz oda… meg könnyen tudok még szerezni.
Ignác szó nélkül átvette a borítékot, és belepillantott: egy homo sapiens-kertbe szóló belépő lapult benne. Mimó ott dolgozott diákmunkásként, és valószínűleg a bére mellé néhány ingyen jegyet is kapott. A fiú nem tudta, mit mondjon, de nem is kellett kinyitnia a száját, mert Mimó megelőzte:
– Ma tök jó progik lesznek. A látványetetésnél fogok segíteni. Majd találkozzunk ott.
Azzal elpárolgott a koala szeme elől. Az döbbenten forgatta a belépőjegyet, és azon morfondírozott, hogy ez most randi akar lenni, vagy csak egy baráti gesztus. Egy idő után azonban képtelen volt ezzel a kérdéssel foglalkozni, és a találka helyett a homo sapiens-kert szépségein töprengett. Vajon milyen programokról beszélt az osztálytársa? Azt tudta, hogy a mai nap egy jeles nap, de fogalma sem volt az élménykert kínálatáról.
Csak azt sajnálta, hogy nem vehette azonnal arra az útját, mert hülye fizika korrepetálásra kellett mennie tanítás után, a suli melletti könyvtárba. Keservesen jött el a pillanat, mikor véget értek kínzásai, és maga mögött hagyhatta az összes kötelezettségét. Míg a buszon zötykölődött az áhított úti cél felé, zenehallgatás céljából előszedte a telefonját, és áttekerve egy angol róka-pop album tacklistjlét, egy progresszív rockkal megspékelt Mozart feloldozást választott ki, melyet egy majomszabású együttesnek köszönhetett a nagyérdemű.
Annyira elmerült a muzsikában, hogy hipnotikus állapotban érkezett meg a homo sapiens-kerthez. Csak akkor józanodott ki, mikor megállt az imádott helyszín előtt, és felnézett az oszlopokként szolgáló szobrokra. Hiába járt már itt ezerszer, az impozáns kapu látványától a földbe gyökerezett a lába.
 A Mozart-rock éppen katartikus részhez ért, s Ignác összes szőrszála égnek meredt a gyönyörűségtől. A bejáratot két majomszabású figura márványból alkotott, hatalmasra felnagyított mása fogta közre. Jobb oldalon egy alaposan kigyúrt, mégis karcsú férfi állt, és tartotta meg a vállán a kapu felső kőpillérét, mely egy indákkal ékesített gerendát ábrázolt. Az ifjú testét alul redőkbe szedett lepel fedte, s a koala most is, mint minden alkalommal irigykedve mérte végig.
Mellette egy női szobor vállán nyugodott az említett gerenda másik vége, melyet a kőóriás két oldalról a markába fogott, olyan könnyeden, mintha csak egy pihét tartana a kezében. Hosszú haja a derekát verdeste, s alakját lenge ruha borította. Ignác mindig is szőkének képzelte a gyönyörű királynőt. Felsóhajtott.
Belökte a két szobor között lévő forgókeresztet, és mámorban úszva mutatta fel a pénztárosnak a jegyét. A csillogó kis fekete orrocskája örömtől rángatózva szimatolt, ahogy belépett a zöld növényekkel beültetett parkba, és megállt a kert állomásait jelző térkép előtt. Az ábra alatt egy másik táblát is felfedezett, mely az aktuális programokat hirdette:
A majomszabásúak világnapja alkalmából különleges programokkal kedveskedünk látogatóinknak:
Kérdezz a gondozótól: 15.00 óra – A csodálatos Észak-Amerika. Most mindent megtudhatsz a cserokik múltjáról.
Akcióban az ember:16.30 – Ázsia színei. Élőszobrok, táncosok, zenészek.
Látványetetés: 18.00 – Nyugat Európa világa. Mit eszik, és mit nem eszik a holland ember?
Ignác gyomra megremegett az izgatottságtól. Imádta a majomszabásúak világnapját. Az is tetszett neki, hogy a szervezők múltidéző, hagyományőrző eseménnyel készültek látogatóik számára. A Nagy Globalizáció óta az élőlények többsége ugyanis elhagyta szülőföldjét, és alig tartotta ősi szokásait. Az egy nyelv használata is szürkévé tette világot – igaz, Ignác a suliban elsajátította a németet és az angolt –, s a koalakölyök remélte, hogy a fellépők némelyike megszólal az anyanyelvén is.
Ránézett az órájára, ami 17.15-öt mutatott. Bár bosszantotta, hogy sok mindenről lemaradt, annak örült, hogy legalább az Észak Európa- showt láthatja elejétől a végéig. Ott megköszönhetné Mimónak az ajándékot.
A látványetetésig azonban még több, mint fél óra volt hátra, s úgy döntött, addig az Ázsia színei rendezvényen múlatja az időt. A bemutatót a térkép szerint a híres japánkertben tartották. Ignácnak nem volt szüksége arra, hogy tanulmányozza az útvonalat. Az élménykert bármely zugánál jobban ismerte ezt a helyet, hiszen sokszor ücsörgött már a bambuszokkal és juharfákkal övezett környezetben, és irkált a Tapló Naplójába. Most egyébként sem volt nehéz odatalálni, a zene a legtapasztalatlanabb látogatókat is könnyedén a helyszínre vezette. A koala átsétált egy aprócska patak fölött átívelő fahídon, és egy hatalmas kövekkel kirakott útra érkezett.
Az alkalom rászolgált az Ázsia színei elnevezésre. Amerre csak a szem ellátott, tarkábbnál tarkább öltözékbe bújt emberek foglaltak helyet, egymástól kellő távolságra. Éppen most fejeződött be egy tradicionális koreai táncdarab, s a bámészkodó Ignácot kis híján fellökte az öltöző felé szaladó fellépő lányok serege. A koala megszédült, s eltántorgott egy kabuki színész mellett, aki a következő produkcióját készítette elő egy papírernyőt, és néhány tarka kendőt helyezve egy aprócska asztalra.
Ignác egy pillanatra megtorpant, s hosszan vizslatta a színész fehérre meszelt arcát, és vörösre festett ajkát. Elsőre nőnek vélte az illetőt az erős sminkje és a feminin kimonója miatt, ám második ránézésre egészen elbizonytalanodott, hiszen a színész nyaka túl vastag volt, a kezei pedig túl nagyok és erősek egy nőstény majomszabásúéhoz képest. A koala zavartan megrázta a fejét, a lábai maguktól továbblépkedtek, de ő menet közben, hátrafelé tekeredve is egyre csak a bizarr figurát méregette. Mikor magához tért, máris egy újabb furcsaságba botlott. Előre fordította a fejét, és a meglepetéstől kővé dermedtek a lábai. Érezte, hogy az álla nyikorogva elválik a felső ajkától, és valahol a mellkasa környékén köt ki.
Egy világosrózsaszín, csipkés ruhás, tejföl-szőke hajú nő állt egy kis tisztás közepén. A szeme mandula alakú volt, a homloka lapos, az orra apró, mint az ázsiaiaké. Ám valahogy az összhatás természetellenesnek hatott, a haját bizonyára befestette, a szemét kontaktlencsével változtatta kékre, és ki tudja hogyan érte el, hogy a szépséges szempár sokkal nagyobbnak tűnjön az átlagnál. A bőre hófehér volt és ragyogó, s mikor Ignác közelebb ment hozzá, tökéletesen makulátlannak találta. A nő az egyik élőszobor lehetett, amire a hirdetés is utalt, s a mutatóujját az ajka elé emelve, a nézőit csendre intve rezzenéstelenül ácsorgott. A lába előtt egy kalap hevert, tele pénzérmékkel.
Ignác fejére sötét árnyék vetült. Egy panda apuka tornyosult fölé egy kantáros nadrágot viselő boccsal a karjában, aki valami kék nyalókát szopogatott. A koalának majd kitört a nyaka, olyan magasra kellett emelnie a fejét, hogy az arcukba nézhessen. A kölyök nagy cuppanással kirántotta az édességet a szájából:
– Nézd, apa! Nem is ázsiai. Szőke, meg kékszemű. Hogy kerül ide?
Az apuka szelíden válaszolt:
– De, szerintem az. Csak valamiért másnak akar látszani, mint ami.
Azzal beledobott néhány érmét a lány kalapjába. Az élőszobor inogva mozdult meg, mint egy bábu, s a kezével félig eltakarva a száját, egészen közel hajolt a koalához, mintha valamit a fülébe akarna súgni. Ignác orrát csiklandozni kezdte a lány cseresznyeillatú parfümje.
Innentől Ignác számára az univerzum megszűnt létezni, a föld összezsugorodott, és pukkanó hang kíséretében felszívódott, a csillagok lufi módjára leeresztettek, és elsüvítettek a füle mellett, a bolygók pedig neonfényt hányva szétrobbantak, legalábbis a fiú képzeletében. A koala senki mást nem látott maga előtt, csak a majomszabású csodalényt, és állandóan ez a mondat visszhangzott a fülében:
„Valamiért másnak akar látszani, mint ami.”
Fogalma sem volt, mennyi ideig állt ott. A pandák közben eltűntek, állatok jöttek-mentek körülötte, és pénzt dobáltak a lánynak, aki jó néhányszor változtatott a pozícióján, hol táncra perdült, hol csókot dobott a közönségnek, mindezt olyan légiesen, és tökéletesen, hogy Ignác szeme nem maradt szárazon.
A koala akkor tért magához, mikor Mimó odafutott mellé.
– Helló. Már kerestelek. Tök jó, hogy itt vagy – zihálta kifulladva a vöröspanda. – Nem jössz a látványetetéshez? Mondjuk, most egy kis szünet van, mert az egyik holland majomszabású megharapott egy látogatót. Oltári vicces volt. Tuti elbocsátják a tagot. Harapós majomszabásúak nem dolgozhatnak nálunk. Még jó, hogy be volt oltva… A krokodil, akibe megpróbálta belemélyeszteni a fogait, tisztára odáig volt, hogy az ember biztos veszett. Már rendőrséggel fenyegetőzött, meg ilyenek.
Mimónak csak most tűnt fel, hogy Ignác alig figyel rá. Az élőszobor nő közben felmarkolta a kalapját és beleturkált a pénzbe. Mielőtt sarkon fordult volna, a koalára kacsintott, és rámosolygott. Ignác majdnem elolvadt a gyönyörűségtől.
Mimó elgondolkodva figyelte a jelenetet.
– Jössz? – kérdezte végig az emberlányt nézve, aki pár másodperc múlva eltűnt egy fa mögött.
– Aha – felelte bágyadtan a fiú.
A nap hátralévő részében Ignác nem volt valami jó társaság. Elment ugyan a látványetetésre az osztálytársával, és megpróbált aktívan részt venni a programban, de mindent olyan gépiesen csinált, hogy rossz volt ránézni. Mimó kérésére például egy régi holland nyalánksággal, hagelslagos kenyérrel kínált egy kölyök emberszabásút. Máskor nagy örömmel figyelte volna a gyerek boldog nyammogását, most meg egyáltalán nem törődött vele, és észre sem vette, hogy az édesség lepotyogott a kenyérről, így döbbenten meresztgette a szemeit, mikor a lurkó keserves sírásra fakadt.
Záróra után fagyizni mentek a homo sapiens-kert melletti cukrászdába, de Ignác még a szokottnál is kevesebbet beszélt. Leültek egy levendula színű, kerek asztalkánál az egyik ablak mellett, maguk elé rakták a kelyhüket, ám csak ímmel-ámmal eszegettek a finomságból. Ignác elvarázsoltan bámult ki az utcára, mindvégig az élménykert felé fordítva az arcát. Mimó fecsegett valamiről, de a koala egy percig sem tudta követni.
– Gusztustalan egy némber az a Cecília… vagyis Szőrgyesznó… haha, baró ez a név.
Ignác egy pillanatra a lányra nézett, biccentett egyet, de meg sem mukkant, majd ismét kilesett az ablakon. Mimó a fagyiját turkálta egy kanállal, és megpróbálta felkelteni a fiú érdeklődését.
– Amúgy, tökre megértelek a nézeteiddel kapcsolatban. Néhány állatot én is szívesen internálnék… lehetőleg egy másik bolygóra. De azért nem mind…
A torkára forrt a szó. Ahogy ő is kitekintett az útra, megpillantotta a szőke majomszabású nőstényt, amint szemérmetlenül rövid nadrágban, hosszú, fehér combjait kivillantva átlibegett az utcán. Hazafelé siethetett a munka után. Mimó meg mert volna esküdni, hogy a csaj lila csillámporfelhőt húzott maga után a levegőben, ahogy elsuhant előttük. Ignác fekete gombszemeiben két kis remegő fénypont ragyogott fel.
– …borzalmas – fejezte be a vöröspanda az imént megkezdett mondatot, majd lesütötte a szemét. – Hogy nem fagy le a lába. Tavasz van, de azért ez túlzás. – mormogta. A koala hirtelen felpattant:
– Most megyek. Kösz mindent. Ja, és én fizetek.
Kihalászott egy gyűrött bankót a farmerzsebéből, levágta az asztalra és kirohant az ajtón. Mimó még sokáig tologatta a fagyiját a kanalával.
Mire Ignác kiért az utcára, a lány már nem volt sehol. A fiú ezt természetesnek vette, furcsa is lett volna, ha egyszer az életben összejött volna valami, amit eltervezett. Egy darabig még forgatta a fejét, hátha megpillantja a nőt a távolban, de aztán feladta, és úgy döntött, hazasétál. Nem volt kedve a buszozáshoz, jól esett kiszellőztetnie a fejét.
Másnap leesett neki a tantusz, és nagyon szégyellte magát Mimó előtt, hogy csak úgy otthagyta a cukrászdában. Alig mert köszönni neki reggel, mikor belépett az osztályterembe, és meglátta a lányt a padjában ücsörögve. Ignác egész nap küzdött magával, hogy hogyan kellene bocsánatot kérnie, s végül csupán annyi futotta tőle, hogy az egyik óra alatt hátrafordult, megdobta Mimót egy papírgalacsinnal és odasúgta neki:
– Bocsi a tegnapért.
A vöröspanda olyan kedvesen mosolygott rá, hogy a srác ettől csak még rosszabbul érezte magát.
Az sem derítette jobb kedvre Ignácot, hogy innentől egyfolytában a majomszabású lány járt a fejében, s az egyetlen, akitől kérdezősködhetett volna róla, az pont Mimó volt. Úgy érezte, nem éppen tőle kellene informálódnia. Egy este a szobájában, a laptopja előtt tespedve is azon lamentált, hogy mit csináljon, próbáljon meg többet megtudni a nőről, vagy csak látogasson el minél gyakrabban a homo sapiens-kertbe, hátha összefutnak. De mi van, ha a lány csak a majomszabásúak világnapja alkalmából meghívott vendégelőadó volt? Csak muszáj lesz legalább ezt az egyet kiszednie Mimóból.
A homlokát dörzsölve sóhajtott egy nagyot, és úgy határozott, mára felfüggeszti az agyalást. A kedvenc online szerepjátékával, a Homo Ludens-szel akarta kimosni a lányt az agyából. Belépett a rendszerbe, és már el is merült a játék elképzelt, jövőben játszódó, feudális világában, ahol minden szép volt és jó, mert a majomszabásúak irányították birodalmat, Ignác pedig a mindenkori uralkodó udvari rendfenntartójaként tevékenykedhetett, levetve szőrös bundáját, emberi alakban, olyan virtuális testet öltve, amilyenre mindig is vágyott. Az ő dolga volt a szolgaként tartott állatok feladatainak ellenőrzése, s éppen büntetést kellett mérnie egy malacra, amiért az nem takarította ki az illemhelyeket rendesen, mikor hirtelen egy kis üzenet jele villant fel a chatfalon.
– Szia Emil! – írta neki az ismeretlen az egy nyelven. Emil volt a koala karakterneve. – Bocsi, hogy csak így rád írok. Tökre sokat kutattam utánad. Remélem, tényleg te vagy, akit keresek. Ja, Haru vagyok, és nem rég léptem be a játékba. Elmagyaráznál nekem néhány szabályt?
Ignác szíve akkorát dobbant, hogy a föld másik felén is meghallották. Közelebb hajolt a képernyőhöz és hatalmasra meresztette a szemeit. Gyorsan ráment az idegen profiloldalára… és milyen karakterképet talált ott? A homo sapiens-kertben látott lány tökéletes mását, még a ruhája is olyan fodros volt, és rózsaszín, mint amilyenben először látta őt. Az nem lehet, hogy tényleg ő… vagy mégis? Biztos, hogy ő – ezzel a romantikus érzelmek úgy elborították Ignác agyát, hogy többé nem tudott értelmesen gondolkozni.
Átchatelték az egész éjszakát, s a következő hét estéin együtt fegyelmezték a haszontalan disznót, sőt, együtt mentek az állatkertbe, és együtt etették apró csirkelábakkal a krokodilokat Homo Ludens világában. Ignác napjai pinkké változtak. A suliban csak úgy lebegett a boldogságtól, és nem érdekelte többé Cecília, vagy más ellenszenves osztálytársa. A kevésbé ellenszenves személyek sem tudták felkelteni az érdeklődését, Mimóra rá sem nézett, alig szóltak egymáshoz.
Egy álmosító hétfő reggelen Ignác a büfében várakozott a sor végén. Jó nagy tülekedés volt a pult előtt, többen belekönyököltek a koala oldalába, néhányan a társaik lábát taposták, megint mások egyszerűen arrébb taszították, aki az útjukba került. Cecília is a büfében lebzselt, s már végzett a vásárlással, mikor átverekedte magát a tömegen, és hátra kiáltotta Ignácnak a válla fölött:
– Hé, Nácika! Van majomszabású alakú gumicukor! Akarod, hogy vegyek neked?
          Kussolj, Hájas! – szólt valaki a malaclány háta mögül. Mimó volt az a frissen vásárolt tízóraijával a kezében. Ő is kifelé igyekezett a teremből.
          Helló Emil! – köszönt széles mosollyal a koalának, s aztán eltűnt az állatok rengetegében. Ignác ereiben megfagyott a vér. Honnan tudja Mimó a karakternevét?  Sohasem említette neki. Vagy igen? Talán mesélt neki régebben a játékról. „Várjunk csak egy pillanatot. Lehet, hogy Haru nem is…”
          Mit adhatok? – szólította meg a büfés medveasszony a nebulót. Ignác észre sem vette, hogy a sor elejére került.
– Ööö – nyögte a fiú, és bizonytalanul a nőre nézett. Olyan halkan szólalt meg, hogy az eladó alig értette a szavát. – Tényleg van ember formájú gumicukor?

Volt. Ignác elvette a zacskót, átnyújtotta a pénzt a nőnek és kitámolygott a folyosóra. Az ajtó előtt letáborozva kibontotta a csomagot, belemarkolt és kihalászott néhány gumicukrot. Sokáig vizsgálgatta őket, és biztosra vette, hogy megbolondult. Mindegyik cukorka egy szőke, rózsaszín ruhás lányt formált.