Ti kértétek III.
Bolondok
Tengeri Szerzetes és
Hőspincér a parton ülnek. Székük lába a homokba süllyed. Órák óta bámulják a
tengert, mely most hidegkék, akár a fölötte terpeszkedő égbolt. A horizont
halvány szürke csík a távolban, alig lehet látni. Ég és víz összenőtt.
Tengeri Szerzetes
ócska matrózruhában görnyed, a pipáját rágja. A szakálla ragad a kosztól, a
vége rózsaszín, nemrég vattacukrot evett. Az orrán kerek, leopárdmintás keretű
napszemüveg, fején lyukacsos halászháló algával és tengeri sünökkel. Hőspincér
mellette gubbaszt. Nem néz rá a társára, a földre mered. Kezében hosszú spárga,
melynek végén nejlonzacskó csüng. A zacskóban romlott krumplifőzelék. Hőspincér
idegesen megrázza a nejlont, s közben megdörgöli kopaszodó feje búbját. Fekete
öltönyzakója kinyílik csupasz mellkasán.
− Szörcsi, ül! –
mondja a zacskó krumplifőzeléknek. – Nyomorult állat!
− Hm – bólogat
Tengeri Szerzetes. – Menni szeretne az is.
Hőspincér hol a
zacskóhoz szól, hol a szakállas öreghez.
− Maradjál már
nyugton! Beléd rúgok! Nem megy az sehova se. Mert nem engedem. Kushadj!
− Te még sosem
gondolkoztál mi van arra?
− Merre? Mondom, hogy
maradjál, te!!! Arra-e? Hát erdő.
− Nem a hátunk
mögött. Arra. A vízen túl. Nem ott van-e az Isten?
− Mi? Szerinted ott
lakik? Télleg? Amúgy sose jutnánk oda. Mer′ ahhoz repülni kéne. Namost, nincsen szárnyunk. A Szörcsinek sincs.
Szóval maradunk a seggünkön. Hé, te! – belerúg a zacskóba. − Na, ugye!
− Hm. És ha csak
felfeküdnénk a vízre? Nem kell repülni. Csak bemegyünk a hullámok közé és
elengedjük magunkat. Nem az Isten ölén kötnénk-e ki?
− Sosem tudtál logikusan gondolkozni. Ha felfekszünk a vízre, előbb-utóbb
elsüllyedünk. MEGFULLADUNK. Szerencsére, belém szorult némi ész. – Szörcsihez szól.
− Feküdj a földön, és ne morogj rám! Nem kapsz ma enni. Anyaszomorító!
Tengeri Szerzetes a combjára fekteti kialudt pipáját, s előkapar a
zsebéből egy hosszú, cipőfűzőhöz hasonló gumicukrot. A csuklójára kezdi
tekergetni.
− Hm. És ha
megfulladunk? A vége ugyanaz. Hát nem az Istennél kötnénk ki akkor is?
Hőspincér köpködve
szónokol.
− És ha nem is
kötnénk ki sehol sem? Mondjuk, ott a távolban, a tenger másik felén van egy
ajtó. Mi van, ha az ajtó túloldalán a nagy büdös semmi fogad. Ha az egész Isten
dolog csak a fejünkben létezik. Mer′ például van olyan ember, aki azt mondaná, hogy ez itt, ami itt
körülvesz, te, a tenger, a homok, meg a Szörcsi mind csak illúzió. Biztos
akadna ilyen okostojás. Nekem meg te vagy a valóság, meg a Szörcsi. De annak a
másik tagnak nem. És lehet, hogy neki lenne igaza. Vagy lehet, hogy nekem.
Honnan lehet azt tudni?
− Hm. Hát azt nem
lehet tudni.
− Így van. Itt a parton nem jöhet rá ilyenekre az ember. Te mindig csak értelmetlen
dolgokról beszélsz. Mindig csak, hogy mi van erre, meg arra. Ezeket
egyáltalán nem tudhatjuk.
− Nem ám. Igaz. Itt a
parton nem lehet rájönni.
− Jobb nem feszegetni
az ilyesmit. Jobb, hogy az ember nem tudja, mi van odaát. Mert így meg van az
esélye, hogy úgy van, ahogy reméli. Hogy létezik az odaát. De ha már ott van az
ember, és nincs is ott semmi, de semmi se. Na, akkor már miben reménykedjen?
Hőspincér az ölébe
veszi a krumplifőzelékes zacskót, és simogatja. Tengeri Szerzetes a csuklójára
csavart édességet nyalogatva válaszol.
− Hm. Akkor már
semmiben. Ha tényleg semmi nincs ott. De ha mégis. Akkor már nem kell többet
reménykedni. Meg kételkedni. Mert akkor végre tudja az ember.
− Hát, lehet. De ez
az, ami sose derül ki. Soha de soha.
Tengeri Szerzetes sokáig
hallgat. Az eget vizsgálja, melyen egy felhő mintha egy nagy kezet formázna. Olyan,
mintha a kéz éppen neki intene. De lehet, hogy csak káprázat. A matrózruhás azért bólint egyet, s rekedten jegyzi meg.
− Hm. Dehogynem. Csak
el kell indulni egyszer.
