Odabent

Ookami álma

Engedd el!

„Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Örökkévaló tetteit!”

Zsoltárok 118. 7.

„Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szemei előtt. Neki kell majd számot adnunk.”

Zsidók 4.12.

Ookami a Sötét Város házai között járt-kelt. Keringett, mint a szél. A teste furcsa volt, nem olyan, mint ahogy megszokta. A lábai helyett négy karmos mancs taposta alatta a talajt. Szürkésfehér bundája fekete téglaépítmények egész sorához dörgölőzött. Sokat haladt, és fogalma sem volt, hol jár. Nem volt ismerős számára a környék.

Felnézett. A falak magasra nyújtóztak, alig látta, hol végződnek. Ismeretlen félelem markolt a gyomrába. A járdák lejtettek, ő pedig hiába suhant könnyedén, elbotlott és gurulni kezdett a szürke utcaköveken. Feltápászkodott, ismét két keze volt, és két lába. Csak szédelegve tudott továbbmenni, nekizuhanva a házak oldalának. Egy idegen völgybe érkezett, még sosem látta ezt a helyet, de tudta, hogy ez a város legmélyebb pontja. Olyan volt, mint egy becsapódott égitest krátere. Ahogy a mélyedés fenekére ért, egy füstszínű torony tűnt fel az oldalán, s haragosan szúrta hegyes csúcsát a borongós fellegek közé. Ookami összetörten, nyomorultan szűkölve kuporodott le a talajra, mint egy elhagyott kisállat. A föld megrendült, s hullámot vetett, majd a torony megroppant, aztán szabálytalan elemekre tört, melyek zuhanni kezdtek a fiú felé. Míg Ookami várta, hogy a kövek a fejébe csapódjanak, felébredt.

Arlen keze nyugodott a vállán. Ookami összerezzent. Az ágyában volt, s a szolgája ott állt mellette uralkodója fölé hajolva. Hajnalodott. A nap első fényei megvilágították Arlen szigorú arcát.

−      Uram – szólt halkan. – Gyere!

Az istenfiú egy hang nélkül felkelt fekhelyéről, magára kapta a köntösét, és követte alattvalóját. Még nem igazán tért magához a rémálomból, nehezére esett a valóság történéseire hangolni gondolatait. Arlen Ookami előtt haladt a folyosón. Derékig érő, szőke haját most szürkévé színezte a félhomály. Az istenfiú agyáig csak a hamuszín hajzuhatag látványa jutott el.

 Beléptek egy szobába, ahol kerek formájú agyaglámpások fénye pislákolt. A sarokban, egy deszkaágyon fekete bőrű férfi feküdt. Keto, Ookami tanácsadója. Mellette göndörhajú, fiatal nő ücsörgött egy széken. A kezét a csukott szemű Keto homlokán nyugtatta, s magában mormolt valamit. Nem vette észre a közelében megálló férfiakat.

− Kira! – szólította meg Arlen a lányt, ahogy odalépett hozzá. Kira zavarodottan felegyenesedett, és meghajolt az uralkodó előtt. A szemei vörösnek tűntek, de nem mosta könny az arcát. Ookami intett neki, hogy felnézhet. Az istenfiú csak pár lépéssel közeledett feléjük, aztán megdermedt. A haját a sietség miatt nem fogta össze zsineggel, mint máskor, így rendetlenül hullott a szeme elé. Hálóköntösének öve lecsúszott a derekáról, s láttatni engedte egyszerű szabású éjszakai öltözékét. Nagyra nőtt, toprongyos gyerekhez hasonlított.

Nem akarta így látni a barátját. Ezelőtt soha nem látott még embert ilyen állapotban, csak állatot. És Keto nem akárki volt. Az a személy feküdt itt az istenfiú előtt mozdulatlanul, akivel együtt találták ki az első írásjeleket. Akivel összeírták a napok, hetek, hónapok számait. Ookami némán bámulta Keto békés arcát. A fekete férfi amúgy sem volt túl ráncos, de a bőre most egészen kisimult.

− Mikor aludt el végleg? – kérdezte az uralkodó rekedten.

− Röviddel ezelőtt. Azonnal felkeltettünk, mikor elment – válaszolta barna fürtjeit igazgatva Kira. Csontos vállait még szálkásabbá rajzolták a szoba pislákoló fényei, karvalyorra még hegyesebbnek tűnt, mint általában.

− Mondott még valamit?

− Semmit, Uram. Csak hogy ne szóljunk neked. Csak akkor, ha már vége.

Ookami szája széle megrándult. Sarkon fordult, és kiment a szobából. Arlen utána kiáltott.

− Mit tegyünk vele, Uram?

− Mindent úgy intézzetek, ahogy Anya mondja – szólt hátra az istenfiú, de már el is tűnt a folyosó sötétjében. Előbb a szobájába akart menni, de félúton meggondolta magát, s a nyugati szárnyban lévő hálótermének lépcsői helyett a tanácsterem felé indult, mely az ötszintes palota második emeletén terpeszkedett, éppen azon a szinten, ahol Keto lakrésze volt. Egy hang nélkül haladt, még meztelen lábának nesze sem hallatszott. A tanácsterem boltíves bejáratához ért, aminek nem volt ajtaja. A palota egyetlen helyisége sem rendelkezett ajtókkal, Ookami ugyanis nem állhatta őket, s az ablakokat sem fedte más, csak vékony textíliák. Annak idején a város összes épületét nyílászárók nélkül tervezte meg, ám azóta a lakók közül sokan készítettek ajtólapokat, vagy ablaktáblákat fából, hogy ne lehessen belátni. Az állandó meleg hőmérséklet és a ritka esőzések miatt igazából nem volt rájuk szükség. A palota persze Ookami felségterülete volt, s ajtók helyett kizárólag az elfüggönyözést tűrte meg.

Ő maga akkor vonult magányába, amikor csak akart, ezért nehezen értette meg, hogy az embereknek szüksége van magánterületre. Ha Ookami arra vágyott, hogy egyedül legyen, természetfeletti gyorsasággal megmászhatta a palota legmagasabb tornyának lépcsőit is, mindenféle erőfeszítés nélkül. Sőt, ha úgy tartotta kedve, kimászott a tornyok ablakain, és a tetőzet kőpillérein ücsörögve lógatta a lábát a mélységbe. Nem kellett félnie a zuhanástól sem, soha nem veszítette el az egyensúlyát, soha nem botlott meg. A valóságban legalábbis soha.

De most valahogy nem a magasság vonzotta. A nagy csarnok ürességére vágyott, s míg elsétált annak zord, négyszögletes oszlopai között, úgy érezte, a csend körülöleli őt. Elcsoszogott a helyiség végében álló kőtrónusáig, majd vissza, útját mindössze egyetlen hosszú asztal, s néhány szék keresztezte. Addig járkált fel és alá, amíg teljesen ki nem világosodott, aztán letelepedett a trón tövébe, a mellkasához húzta lábait, s térdeit átkarolva, fejét az ülőalkalmatosságnak vetve, csukott szemmel gubbasztott sokáig, jobbra-balra dülöngélve, hisz mindig mozgáskényszer kínozta. A nap már magasan járt, mire összeszedte magát, és feltápászkodott.

Nem kérdezte senkitől, hogy hol lesz Keto búcsúztatója, de nem is volt szükség kérdezősködésre. Tudta jól, hová kell mennie, és minden porcikája irtózott a gondolattól, hogy a betegye a lábát oda, ahová csak ritkán merészkedett. Valami mégis hajtotta, hogy útnak eredjen.

Ez a hely a városfalon túl volt, félnapi járásra a palotától. Ookami azonban sebes lépteivel gyorsan odaért a mezőket és földeket kettészelő főúton. Közben csak néhány alattvalójával találkozott, akik csupán egy fénycsíkot láthattak az uralkodóból, olyan sebességgel száguldott el mellettük. Az emberek még nem indultak el a szertartásra, így Ookami feltételezte, hogy később lesz, talán csak este. Idő kell az előkészületekhez, s ahhoz is, hogy mindenki kiérjen a helyszínre. Az istenfiú nem tudott nyugton maradni, így nem fordult vissza.

Ookami ízléséhez méltán a városkapunak sem volt ajtaja, sőt, nem is volt igazi kapu. Helyette két szögletes oszlop állt, melyekhez széltében harminclépésnyi, enyhén görbülő falszakasz kapcsolódott. Ez megszakadt, és csak tizenöt lépés után folytatódott tovább. Több helyen újabb oszlophalmok, vagy szabálytalan, lépcső alakzattá formált építmények bontották meg a település határát jelző fal egységét, változatos méretű és formájú átjárókat képezve rajta. Az egész úgy festett, mintha egy óriásgyerek szétdobálta volna a különféle alakú játékkockáit.

Az istenfiú lelassította lépteit, ahogy a határhoz érkezett. Megállt, s meglepődött, mennyire nehezére esik továbbmennie. Lomha, emberi járással vánszorgott el a kapuoszlopok között. A nap erősen sütött, forró sugarai végignyalták a hét lépés szélességű emelvény derekát, s szinte perzselték Ookmai mellkasát. A homloka majd széthasadt a hőtől, a torkában meleg pára gyülemlett fel. Nehezen vette a levegőt. Az egyik oldalon vésett írásjelek ragyogtak fel a köveken, nagyjából szemmagasságban. Ookami törvényei. A törvények, melyeket Ketoval együtt fogalmaztak. A hét lépés mintha sosem akart volna véget érni, a fiú lábai oly nehezen mozdultak, szeme sokára fogta csak fel, hogy az oszlop egyre fogy, s mögüle előtűnik a templom sziluettje. Vagyok kegyhelye.

Végre kiért. Ott állt előtte az épület, teljes életnagyságban, bántó fehérségével, kevélyen. Pedig nem volt minidig ilyen. Az istenfiú eredetileg fekete téglákból emelte, csakúgy, mint a város többi részét, és ez is a falon belül kapott helyet, közvetlenül a városkapu mellett. Amikor azonban Ookami megharagudott a Teremtőre, a templom kifehéredett, s valahogy a fal másik oldalára vándorolt. Egyik reggel az istengyermek kigyalogolt Van széléhez, és döbbenten tapasztalta, hogy a templom nem áll a helyén. A tornya megnőtt, hogy túlszárnyalja a Sötét Város palotájának legmagasabb csúcsát, s a szürke, szögletes toronytető megtartva színét, íves kupolává változott. Nyitott bejáratára ugyanolyan színű faajtó került, sima felületén éles, kanyargó vonalak rajzolódtak ki. Két mandulavágású szem. Vagyok tekintete.

Az istenfiú odaért az ajtóhoz, a szemeket kikerülte a pillantása, és megakadt a templom mellett árválkodó szekéren. A kese ló, melyet elé kötöttek, gazdátlanul legelte a kert gyér füvét, rá sem hederített az istenfiúra. Ookami felismerte a lovat. Arlennek volt ilyen szőkés szőrű, fehér lábú igáslova.

A fiú nagyot sóhajtott, nekifeszült az ajtó deszkájának, s már bent is volt. Hűvös levegő csapta meg, a forróság után ez úgy hatott rá, mint egy pofon, s összehúzta a köntösét. Most jött csak rá, hogy a hálóruhájában hagyta el a kastélyt. Mindegy, úgysem akart a ceremónián mutatkozni, előre elhatározta, hogy végig a háttérből figyeli majd az eseményeket. Egyelőre azonban nem volt egy teremtett lélek sem a környéken.

A holttestet pillantotta meg elsőként, melyet a háromhajós épület főhajójának legvégében ravataloztak fel. Lépcsőkkel ellátott dobogó közepén egy asztal állt, Keto holtteste. Mindenhol fehér köveket lehetett látni, kőpadok és kőfalak voltak mindenütt. A fehérség késként szúródott a fiú gyomrába, s mint valami meghatározhatatlan halmazállapotú elem, keményen, mégis úgy nyomulva előre, mint egy sűrű folyadék, betüremkedett szervezetének minden zugába. Ookami meredten nézte Ketot, míg közelebb merészkedett hozzá. Felment az emelvényre, megkerülte az asztalt, s egy időre letáborozott a sarkában.

Az elhunyt egy párnázott, fából ácsolt, fedél nélküli fekhelyen nyugodott, ami éppen akkora volt, hogy Keto elférjen rajta. A testen még mindig nem látszott semmi különös, nem tűnt élettelennek, csak egy alvó embernek, akit tojásszín lepedővel takartak be a nyakáig, mintha fázna. A szemére két világos, lapos kövecskét helyeztek, tar fejét szabadon hagyták. Az istenfiú hallotta, hogy valaki járkál a közelben. Néhány zörrenés után elhalt a zaj, s Ookami hiába fürkészte a hang forrását, nem látott senkit. Körbenézett. A palotára sem volt jellemző a túldíszítettség, de azért felbukkant benne néhány emberkéz alkotta szobor, vagy egy-egy egyszerűbb, négyzetekből és vonalakból létrehozott, vésett ornamens. Itt azonban semmi ilyesmit nem lehetett felfedezni, egyetlen felesleges motívumot sem, sőt, még oszlopok is csak elvétve támasztották a mennyezetet, s azok is dísztelenül, kevélyen feszítettek, mintha dicsekedni akarnának kopár törzsükkel.

Most megint megcsörrent valami. A fiú jobb oldala felől jött a zaj, a szentély irányából, mely a mellékhajóban kialakított teremben kapott helyet. Ookami arra gondolt, talán Anya motoszkál a közelben. Az asszony papnőként szolgált a templomban, s itt lakott a szolgáival a kegyhely telkén álló kis épületben. Ő volt az egyetlen, aki bejáratos volt Vagyok szentélyébe. Ookami persze bemehetett, ha úgy kívánta kedve, de ő önszántából jó ideje nem lépte át a titkos terem küszöbét. Nem tudta miért, most megindult, megmagyarázhatatlan erő mozdította lábait, szinte magával húzta. Belökte az ajtót.

Újabb fehér-áradat vakította el szemeit. Egy nagyjából kilencszer hét-nyolc lépés alapterületű szobába érkezett, melynek falai tíz-tizenöt kar magasra is felnyúltak. A terem teljesen üres volt, sem padokat, sem asztalt, sem semmiféle berendezést nem rejtett, Ookamit meztelen kőfalak vették körbe. Mindössze egy súlyos, vörös függöny csimpaszkodott a mennyezetre erősített fakarnisra, eltakarva a szoba egyik falát. Az alja hurkákba rendeződve nehezedett a padlóra. A harag Ookami gyomrába mart, s fortyogni kezdett benne, fel-fel csapva a torkáig. Röviddel ezelőtt nem mert a templom bejáratán lévő szemekre nézni. Most meg szinte muszáj volt odamennie a függönyhöz, meg kellett ragadnia a szélét, és el kellett rántania a puha anyagot. Mivel a függöny a fal teljes hosszát lefedte, Ookaminak majdnem a terem végéig kellett sétálnia, hogy elhúzza. Mikor végzett, visszasétált a fal közepéig és hátra húzódott.

Tisztában volt vele, hogy mit rejt a függöny, és számított arra, hogy fájdalmas lesz szembesülni a látvánnyal. Vagyok hatalmasra nagyított arcmása nézett vele farkasszemet, mely halványan kirajzolódott a fal síkjából. A kőből létrehozott dombormű is akkor keletkezett, mikor Ookami hátat fordított a Teremtőnek. Persze az istenfiú látta már néhányszor az alkotást, de gondolni sem szeretett rá, messziről elkerülte. Az arckép fehérben tündökölt, mint minden más ebben a templomban, s általában csak akkor látszott tisztán, ha a napsugarak egy bizonyos szögből érintették. Ookami megkereste azt a pozíciót, ahonnan a jelenlegi fényviszonyok között legjobban látta az arcképet. Meglepődött, mert nem olyan volt, mint amire emlékezett. Vagyok nemtelen és kortalan arca régebben minden karakteres vonást nélkülözött. Az álla most is finom ívű volt, mint annak idején, járomcsontja enyhén kiugró, homloka magas. A szája és a szeme viszont megváltozott. Ookami keskeny ajkának és mandulaszemeinek formáját öltötte fel. A fiú alaposan megnézte az arcmást, és felfedezte, hogy a felső ajkuk tökéletesen egyforma, két csapott hegytetőre hasonlít, sőt a szemöldökük is ugyanolyan, egyenes, markáns vonal. A hajuk azonban egyáltalán nem hasonlított. A Teremtőnek nem volt hosszúra növesztett frufruja, mint az istenfiúnak, hajszálai nem voltak egyenesek, hanem lágy hullámvonalakat alkotva kavarogtak a fal egész felületén, s néhol csigaformába kunkorodtak, mint a nyugtalan tenger örvényei.

Az istenfiú a nyakát nyújtva nézte a domborművet, hegyes szája pengévé vékonyodott, szeme elé sötét árnyék ült.

− Nem tudod róla levenni a szemed – szólt valaki a háta mögül. A fiú hátranézett, s Anyát látta közeledni. Az asszony Ookami jobbjához lépett, s rámosolygott. Kreol bőrén szinte világított a vállrészen rézkapcsokkal összefogott hosszú, halványkék ünnepi öltözéke.

− Azt hinnéd, minden napszakban másképpen látszik Vagyok arcképe, attól függően, hogy vetül rá a napfény. De az arcmás szeszélyes. Olykor még a teljes sötétben is feldereng, máskor pedig felemésztődik a fényben. Időnként előlem is elrejtőzik – mondta az asszony.

− Itt semmi nem olyan, mint régen. Nem is hasonlít arra, amit én építettem – dörmögte a mellkasán összefonva karjait a fiú.

− Ezt most úgy mondod, mintha nem jártál volna még itt. Mármint azóta…

− Jártam. Egyszer. Vagy kétszer. Ezer évvel ezelőtt. Na jó, csak ötven. De még ahhoz képest is új minden. Ez a rettenet sem így nézet ki, emlékeim szerint − bökött az állával Vagyok arcképe felé.

Anya mosolyogva csóválta a fejét. Fekete haja körbe táncolta a derekát.

− Igen, sokat egyszerűsödött a templom. Eltűntek belőle dolgok. És igen, Vagyok időnként megváltozik. De legtöbbször téged idéz. Mostanában egyre gyakrabban.

− Meg vagyok hatva.

Anya kicsit habozott, mielőtt újra megszólalt.

− Milyen igazából? Mármint az Úr? Neked kellene a legjobban tudnod. Mert te vagy az egyetlen, aki látta őt.

Ookami türelmetlenül felnevetett. Anya még sosem kérdezett tőle ilyesmit. Furcsállta, hogy épp most bukott ki az asszonyból a kérdés. Nemrég Nadja faggatta őt Vagyokról, most pedig az anyja. Ookaminak olyan érzése támadt, hogy ezek ketten róla beszélgettek a háta mögött.

− Fogalmam sincs. Egyáltalán nem emlékszem, mi volt a születésem előtt. Leginkább semmi. Sötétség és por meg kőtörmelékek, fénycsóvák. Rettentő izgalmas volt. Egy biztos. Vagyok nem így néz ki. Szerintem nincs is arca és alakja. Vagy az is lehet, hogy alakváltó. Sőt, elképzelhető, hogy igazából én vagyok a Teremtő, csak annyira régen hoztam létre a világot, hogy már megfeledkeztem róla.

− Nagyon humoros vagy. Látom, azért a jókedvedet nem veszítetted el. Azt hittem, le vagy törve.

Ookami szemöldöke egy pillanatra megremegett, de aztán ismét mosoly szökkent az ajkára. A kezeit most hátra kulcsolta, és előre-hátra gördülve a talpán hintázni kezdett.

− Dehogy. Sőt, boldog vagyok. Hogy is mondtad, mikor Keto beteg lett? Örülni kell, mert visszatér a Mindenhatóhoz?

Anya elkomorodott. Ferdevágású zöld szemeibe szomorúság ült.

− Ez nem vicc. Mindenből viccet csinálsz.

− Ez tényleg nem az. Sajnos halálosan komoly – sóhajtott Ookami. Anya bosszúsan nézett rá, de nem tett megjegyzést.

− Viszont ezek szerint eljössz a búcsúztatásra… féltem, hogy erre se vagy hajlandó. Túl korán jöttél. Az ünnepség csak este lesz.

− Ünnepség… – visszhangozta epésen Ookami. − Egyébként azt. Nyilván nem takarítani jöttem. De ne számíts arra, hogy majd ott tolongok az első sorban.

− Nem számítok. De már ez is valami.

− Nem nagy valami. Egy egész kicsi kis valami, ha pontosak akarunk lenni. Ez meg mi a szösz? – kérdezte a fiú Anya karjára pillantva, melyen egy kagylókból fűzött karkötő csörrent meg. Az asszony felemelte és megrázta a kezét.

− Az itteni ifjak készítették nekem. Tetszik?

− Nem olyan nagyon ronda – hazudta a fiú, pedig kedvére való volt a karkötő. Szerette, ha az emberek szép tárgyakat hoztak létre, bármilyen egyszerű holmit megcsodált.

− Arlenék merre vannak? – váltott hirtelen témát. − Láttam egy szekeret a kegyhely mellett. Gondolom, ők hozták Ketot.

− Igen. Darius és Arlen. A fáklya teremben vannak a templomszolgákkal. Imaszertartást tartanak Keto tiszteletére. Csak így szűk körben.

− Akkor te mit keresel itt?

− Hallottam, hogy jött valaki. Valahogy éreztem, hogy te vagy. A többieket későbbre várjuk. – az asszony most elhallgatott egy pillanatra, s lágyan megmarkolta az istenfiú vállát. – Nagyon jó, hogy itt vagy.

Ookami sután elkapta a nőről a tekintetét. „Semmi sem jó” – gondolta, de nem mondta ki. Helyette ennyit sikerült kiböknie:

− Aha. Menj csak vissza nyugodtan. Én elbóklászom a környéken. Talán kimegyek a partra és ott megvárlak titeket.

Anya búcsúzóul megpaskolta a fiú orcáját. Összenevettek. Mikor az asszony kiment, Ookami még percekig bámulta Vagyokot. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy jó lenne összezúzni ezt az arcot. Ez nem az ő alkotása, semmi köze nincs hozzá. És nem, nem hasonlítanak egymásra. A függönyt nem húzta vissza, mielőtt elhagyta az épületet. Mi szükség bujkálásra, ha senki nem láthatja a Teremtőt, csak ő, az istenfiú és Anya. És mi szükség egyáltalán erre a domborműre, hiszen a papnőt kivéve emberi szem nem pillanthatta meg a Mindenhatót. Ookami biztos volt abban is, hogy ez a műalkotás csak egy jelkép, nem az a szándék rejtőzik mögötte, hogy Vagyok megmutassa igazi valóját. De akkor mi értelme van az egésznek?

Míg ezen tépelődött, kisétált az óceánhoz. Jól esett, ahogy a homok simogatta a talpát, s hogy feltámadt a meleg szél. Megállt a víz szélén, hosszú, szürke haja szétrepült és szabadon csapkodott az arca körül. Nem tudott sokáig állni egy helyben, belegázolt a vízbe, isteni erejét nem használva felfeküdt a hullámok hátára, és hagyta, hogy ringassák a testét. Arra gondolt, hogy Vagyok egy csapásra eltüntethetné őt mindenki mással együtt, mint ahogy a föld megsemmisítése is csak egyetlen szavába kerülne. De ő, Ookami örökké itt marad, az emberek pedig elmennek.

− Miért nem nyelsz magadba? Engem miért nem? – motyogta. Az ajka alig mozgott. A víz az arcába fröcskölődött, de ez nem zavarta, sőt, talán meg is nyugtatta. Neki nem kellett köhögnie tőle. Sokáig hánykolódott még az óceán karjaiban, s mikor végképp nem bírta már a tétlenséget, úszni kezdett, mint az emberek szoktak, egyre bentebb és bentebb haladva. Mikor ezt is megunta, kiment a partra és felmászott a környéken lévő sziklás hegy tetejére, majd köveket hajigált a mélybe. Lassan jött el az este.