Odabent

Ookami álma 

Az istenfiú és a sárkány

Ookami az óceán partján ült, az ezüstös homokban, és az építőkockáival játszott.  Ezt a tevékenységét általában vihar után űzte, mikor a víz már nem haragudott annyira, de az ég alja még mindig komoran lesett rá. Ookami a durcás felhőkre öltötte a nyelvét, és unottan nyújtóztatta ki a tagjait. Beszélgetőtársra vágyott, és amint erre gondolt, Inu jött elő a barlangjából. Hajnalpír színű bőrén játékosan csusszant végig a reggeli fény. Ookami úgy nézett a sárkányra, mint aki nem is számított rá.

― Rettenetesen unalmas, nem gondolod? – vakkantotta hátra a válla fölött, aztán felrakott egy háromszög alakú elemet az egyik kockatoronyra. A torony megbillent, összegörnyedt, majd nagy puffanással a földre zuhant. Ookami kényszeredetten nevetett. Inu a fiú mellé telepedett, s szelíden pillantott rá. Azon töprengett, vajon mi rejtőzik a fekete mandulaszemek mögött. Hússzor akkora volt, mint Ookami, látszólag egy roppantással eltörölhette volna a föld színéről, de a sárkány jól tudta, hogy a gyermek csak kívülről aprócska.

― Szerintem szép – felelte csodálattal, az eget kémlelve.

Ookami sötét üstökét vakarászta.      

― Valami újat kellene kitalálni. Csak a föld, a sziklák, a víz… meg te. Olyan egysíkú a világ.

Inu régebben megsértődött volna egy ilyen megjegyzésen, de mára már tisztában volt vele, hogy az uraság csak a száját jártatja. A lábaira fektette keskeny fejét, és hagyta, hogy az óceán megsimogassa az orrát.

― Nekem így jó, ahogy van.

Ookami vásott vigyort produkált.

― Az te vagy. De én elmegyek a föld pereméhez. Egyszer, régebben jártam arra, de már nem emlékszem mit tett oda a Teremtő. Ha ott is olyan unalmas minden, majd én kitalálok valami nagyszerűt. Építek valami szépet. Olyat, ami hatalmas, és nem dől össze.

Inu szívébe váratlanul belemart a keserűség. Ugyan miért lenne szükség hatalmas építményekre? Hisz kettőjükön kívül nem élt más ezen a földön. Vagyok, a teremtőjük nem hozott létre senki mást. A sárkány erre azonban nem mert rákérdezni, és inkább egy másik problémával hozakodott elő.

― Nélkülem nem tudsz elmenni. Azért vagyok, hogy én vigyelek el mindenhová.

― Jópofa vagy – nyerítette a fiú, és hátát a fövenynek vetve, a karjait fel-le mozgatva szárnyakat formált a homokba. – Tudod, hogy nem probléma, hogy nélküled közlekedjek. Egy darabig vicces volt rajtad ülni, de most már nem látok benne fantáziát. Lehet, hogy repülni nem tudok. De gyorsabban futok, mint ahogy te szeled az eget. És akkorát ugrom, amekkorát akarok. Ha az óceán felszínére lépek, alig süllyedek a habokba. Könnyedén átugrálok a vizek fölött. Érzem, hogy egyedül is jól boldogulnék.

A gyermek nagyot sóhajtott, és felegyenesedett. A hátáról csillogó homokszemcsék pördültek le.

― A világ hatalmas. Nem gondolod, hogy jó lenne másokkal is megosztani? Olyanokkal, mint én vagyok. Az építményeimet be kellene népesíteni. Csak azt nem tudom, hogy én képes lennék-e ilyeneket csinálni.

Inu tejfehér füstöt fújt ki az orrából.

― Ez a Teremtő dolga. Én nem kísérleteznék ilyesmivel – morogta.

Egy darabig szó nélkül bámulták a messze fekvő horizontot, míg a sárkány vissza nem vonult a rejtekhelyére. Ookami elszenderedett a parton, éjfekete városokról, és kékbe öltözött népekről álmodott. Mikor leszállt az este, a sárkány nehéz léptekkel sétált ismét a partra. Ookamiért kiáltott, de a víz hiába vitte messzire a hangját. Az istenfiú nem jött többé.

                                              Folytatása következik! 

Illusztráció: Balanyi Erika