Novellák V.
A tökéletes
társ
Egészen biztos
volt abban, hogy egy elmebeteggel hozta össze a sors. Egy születésnapi
összejövetelen találkoztak. Éda éppen a barátnőivel akart koccintani, mikor
megpillantotta a sarokban magányosan ácsorgó idegent. Az illető úgy nézett ki,
mint aki jelmezbálra érkezett, és egy húszas évekbeli némafilm hősét próbálja
utánozni. Ódivatú, fekete zakóban, és élére vasalt nadrágban támasztotta a falat.
Az orrán egy ezüstszínű,
kerek szemüveg ült, s mikor összetalálkozott a pillantásuk, a fiú éppen az
ormótlan csokornyakkendőjét igazgatta.
Bár
termetre felnőtt férfinek tűnt, kortalan gyermekarca miatt Éda nehezen tudta
megítélni, hány éves lehet. Az ismeretlen halvány mosollyal a lány felé
biccentett. Éda szánalmasnak találta őt a kirívó öltözéke miatt. Emellett még valami
taszította a fiúval kapcsolatban, amit nem tudott megfogalmazni magának. A gyomra
felkavarodott.
– Ki ez
a bazári majom? – súgta oda a barátnőinek. A választ senki sem tudta, s Éda igyekezett
ennyiben hagyni a dolgot. A poharak összecsendültek, és ő sokáig méregette a
gondtalan arcokat. Az egyik lány a karjába kapaszkodott, és összegörnyedve egészen
rátámaszkodott nevetés közben. Majdnem elestek és még a pezsgőt is
kilötyögtették. Míg az öröm könnyeit törölgette a szeméből, oldalra nézett.
Magán érezte az idegen tekintetét, s bár hűlt helyét találta, mégsem hagyta
nyugodni a gondolat, hogy ott van valahol a közelében. Ez meghatározta az egész
estét, s innentől úgy járt-kelt az ünnepi forgatagban, mint aki bujkál valaki elől.
Ha véletlenül meglátott egy hasonló karakterű fiatalembert, azonnal
elfordította a fejét, vagy egy másik szobába iszkolt.
Az est
végén magára kanyarította hosszú szövetkabátját, és kilépett az ajtón. Mindig
is gyűlölt egyedül hazamenni az éjszakában, mert meztelennek és
kiszolgáltatottnak érezte magát. Egy ostoba prédának, akit könnyű elejteni.
Ilyenkor azon kesergett, hogy legalább lenne egy kocsija, vagy valaki, aki
hazakíséri, és nem kellene egyedül gyalogolnia. Az utolsó busz már egy órával
ezelőtt elment, és így harminc percet sétálhatott az albérleti lakásáig. Felhajtotta
a kabátja gallérját, behúzta mögé az orrát, és próbált uralkodni a félelmén.
Az utca
csendes volt és üres, az éjszakai fények pislákolása megnyugtatta. Ahogy a
zsebébe nyúlt, a gyomra ismét megremegett. Egy kártyát tapintott ki a
zsebkendői között. Sötétszürke, cirkalmas betűkkel nyomtatott névjegy volt,
meglehetősen nyugtalanító szöveggel.
Bánat Úr
Egyedül érzi magát? Ne keresgéljen tovább,
megtalálta a tökéletes társat.
Bennem nem fog csalódni, sosem hagyom el.
Éda többször
is átfutotta és megfordította a kártyát, de elérhetőség nem volt rajta. Kétség
sem fért hozzá, hogy a szemüveges idegen csúsztatta valamikor a zsebébe, s most
még biztosabbnak vélte, hogy az illető háborodott. Dühösen visszagyűrte a
zsebébe a névjegyet, és aggódva szaporázta meg lépteit. Mire hazaért szinte már
futott, és a szíve majdnem kiugrott a mellkasából, ahogy végre becsukta maga
mögött a lakása ajtaját.
Álmatlan
éjszakák és nyugtalan nappalok következtek. A fiú sokszor felbukkant, és Éda sehogyan
sem tudta lerázni. Egy nap a parkban biciklizve arra lett figyelmes, hogy a fiatalember
egy rozsdás kerékpáron suhan a nyomában. Éda többször is hátranézett, hogy még alaposabban
megvizsgálja zaklatóját. Megállapította, hogy a külseje minden, csak nem
félelmetes. Fekete, göndör haja bolondosan lobogott a szélben, s a hóbortos
szemüveg mögé bújt arc egy kamasz gondtalanságát sugározta. Talán Éda pont
ezért viszolygott tőle annyira. Nincs rosszabb, mint egy ártatlannak tűnő
bolond. Megborzongott, s teljes erőből taposni kezdte a pedálokat.
Néhány
nappal később a kávézóban futottak össze. A fiú se szó, se beszéd leült vele szemben,
mint egy régi ismerős, és beleivott a kávéjába. Éda szerette volna jól pofon
vágni, de aztán megrettent attól, hogy nyilvános helyen jelenetet rendezzen, és
undorodott attól is, hogy hozzá érjen.
– Te
tisztára beteg vagy. Hagyj békén! – sisteregte fojtottan.
Az rámosolygott,
és még egyszer a szájához emelte a csészét.
– Tudsz
egyáltalán beszélni?
– Tudok
beszélni. Néha szoktam is – válaszolta derűsen az idegen. – De eddig nem
kérdeztél semmit. Miről beszélgessünk?
Édának elege
lett, és faképnél hagyta. Berohant a rendőrségre, hogy feljelentse a fickót. Az
ügyeletes rendőr egy irodába vezette, és felvette az adatokat. Mikor Éda végzett
a beszámolójával, a kopaszodó rendőr zavarodottan számolt be az eset
előzményiről.
– Már
számtalan bejelentés érkezett hasonló ügyben. Nyomozunk a gyanúsított személy
után, de eddig semmit nem tudtunk róla kideríteni. Feltételezzük, hogy
valamelyik elmegyógyintézetből szabadult, de nem találtuk meg, hogy melyikből.
Nem csak fiatal nőket zaklat, hanem férfiakat, gyerekeket is. Persze mindig más
névjegykártyát ad az áldozatoknak.
Éda megnézhette
a bizonyítékként leadott névjegykártyát. Az egyiken – amit állítólag egy tíz
éves kisfiú kapott – ez állt:
Bánat Úr
Nem szeretnek a szüleid? Ver az apád?
Hagyd ott őket, én szívesen felnevellek!
Egy
hatvanas férfi pedig ezt kapta:
Bánat Kisasszony
Rákos? Haldoklik? Nincs, aki utolsó óráiban a halálba
kísérje?
Bízza csak rám, én társául szegődöm a végső útra.
–
Hogyhogy Kisasszony? – kérdezte döbbenten Éda.
A
rendőr bizonytalanul megrázta a fejét.
–
Váltogatja az identitását. Hol nő, hol férfi képében jelenik meg. Remekül ért
az átváltozáshoz. Már arra is gondoltunk, hogy esetleg két, vagy több személy
áll az ügy mögött, mert szinte minden sértett más zaklatóról számol be. Teljesen
különböző személyleírást adnak. Sajnos, még egyszer sem sikerült elkapnunk.
Megpróbáltuk megfigyelni, néhányszor követtük, de mindig kicsúszott a
markunkból. Fürge, mint egy macska. Néha csak feltűnik, és eltűnik. Lehetetlen
túljárni az eszén.
Éda nem
értett semmit. A halántéka szúrni kezdett, és fáradtan dörgölte meg az
ujjaival. Bágyadtan elköszönt és kitámolygott a szobából. A rendőr még utána
kiáltott valami olyasmit, hogy azonnal telefonáljon, ha az őrült ismét az
útjába kerül, de a lány akkor már nem figyelt.
Bánat
Úr sokszor jött, és fáradhatatlanul kullogott a lány után, bármerre járt. Míg Éda
a buszon robogott a munkába, a fiatalember ott állt mellette, és faviccekkel
próbálta szórakoztatni. Ha a lány nem érte el a legfelső polcon lévő árut az
élelmiszerboltban, a fiú levette neki. Ha Éda moziba ment a barátaival, az
idegen akkor is követte, sőt, beült a társasággal a vetítésre. Sohasem
zavartatta magát, mindig természetesen viselkedett, mintha magától értetődő
lenne, hogy ő Éda tartozéka.
A lány
többször hívta a rendőrséget, de ez a furcsa árnyékember valóban minden
alkalommal elpárolgott, mire a rendőrök a tetthelyre értek. Az eltűnési
módszerei zavarba ejtően szürreálisak voltak, akárcsak egy profi bűvész
mutatványai. Például beállt egy utas mögé a buszon, és következő pillanatban
már nem volt ott. A boltban átlépett egy másik árusorhoz, s mikor Éda a polcok
mögé kukucskált, a fiúnak nyomát sem találta. A moziban leejtett valamit az
ülése alá, lehajolt érte, és már fel is szívódott.
Éda barátai
ártalmatlan udvarlónak gondolták a fiút. Mindenki nagyon kedves, jóravaló
srácnak tartotta őt, s mikor Éda megosztotta velük aggodalmait, vagy a
rendőrségen hallott információkat, úgy néztek a lányra, mintha képtelenségeket
állítana. Azt sem értették, miért kell rendőrt hívni, ha a fiatalember
megjelent valahol. Éda egy idő után szégyellte ezt a témát, és nem beszélt róla
többet. Lassan felhagyott a telefonálgatásokkal is, és próbálta megszokni a
zaklató állandó jelenlétét. Ez azonban keservesen ment. Hol gyűlölte, és ordított
vele, hol megpróbálta levegőnek nézni. Azzal álltatta magát, hogy biztosan tényleg
ártalmatlan, mint ahogy a barátai gondolják.
Ebben
csalódnia kellett. Egy este, mikor az ágyán heverve filmet nézett, a fiú
csendben mellé feküdt. Először csak végigsimította Éda hosszú, barna haját, aki
megborzongott az érintéstől. Jó volt, és undorító is egyszerre. A lány reflexei
azonnal válaszoltak, és teljes erőből a fiú arába csapott. A többi hirtelen történt,
egyszer csak ott találta magát a földön, háttal feszülve a talajnak. A fiú az
áldozat mellkasára ült, egy kézzel fogta
össze a csuklóit, és a feje fölött a padlóra szorította, míg egész testével ránehezedett.
Éda azt hitte, most végeznek vele, de a fiú csak a hajszálait kezdte tépni a
szabad kezével, lassan és megfontoltan, egyesével haladva, nem törődve a nő
segélykiáltásaival, és a dörömbölő szomszédok lármájával.
A
támadó arca közben alig változott, csupán a derű illant el róla. A tekintette
keménynek hatott, de nyugodt maradt és szenvtelen. Éda sikítva rángatta a
fejét, úgy érezte, éles tűkkel szurkálják, melyek képesek az agyáig hatolni, s
a kétségbeesés menten szétrobbantja a tagjait.
Csak
akkor szabadult, mikor a rendőrök megérkeztek, akiket ezúttal a szomszédok
értesítettek. A fiú egyszerűen kiugrott a másodikról, és elnyelte őt az
éjszaka. Amikor legközelebb találkoztak az utcán, a lány, az előző esetből
tanulva habozás nélkül tárcsázta a rendőrség számát, de az odalépett hozzá, egy
elegáns mozdulattal megragadta a karját, és kicsavarta a kezéből a
mobiltelefont, könnyedén, mint akinek az egész semmilyen erőfeszítésébe nem
kerül.
Magához húzta Édát.
– Buta
vagy – súgta a fülébe tárgyilagos hangon. – Pazarolod az energiádat.
Egy pár
hétig még küzdöttek egymással, de az is lehet, hogy hónapokig tartott a dolog.
Vagy évekig. A fiú néha szelíden viselkedett, mint kezdetben, máskor viszont a semmiből
jöttek elő pusztító indulatai. Egy reggelen Éda arra ébredt, hogy kötelek
marnak a karjaiba és bokáiba, melyek az ágya keretéhez láncolják, és mozdulni
sem tud. A fiú ott ült mellette, üres tekintettel, hosszan bámult rá, majd
megragadott egy párnát, és a fogoly arcába nyomta, míg annak eleredt az orra
vére, és elájult.
Néhány héttel
később beszélgettek az ebédlő asztalánál, és a fiú minden átmenet nélkül átnyúlt
a tányérok felett, megragadta Éda haját, és beleverte a fejét a csempébe, úgy,
hogy a lánynak felhasadt a szája széle, és a fogai megrepedtek. Annyit sírt
ebben az időszakban, hogy a szemei gyakran bedagadtak, sokat hányt, sokszor
betegeskedett. Számtalanszol táppénzre kérte magát, és egyáltalán nem járt
társaságba. A barátai elől elmenekült, letagadta magát előttük.
Maga
sem tudja már, hogyan jutott el addig a pontig, míg megszokta bántalmazóját. Hogy
annyi kín után végül hogyan sikerült befogadnia ezt az érthetetlen teremtményt.
Éda arra a momentumra emlékszik csak, hogy egyszer ő kérte meg a fiút, ismét
meséljen neki vicceket a buszon. Persze nevetséges lenne, hogy ettől változzon
meg minden. De az biztos, hogy a fiú boldogan teljesítette a kérését, a
kínzások pedig ezután fokozatosan elmaradtak, és sok kellemes órát töltöttek
együtt.
Éda legszebb
emlékei között azt tartja számon, mikor vattacukrot ettek az állatkertben, és
az elefánt el akarta szedni az édességet a fiatalembertől. Vagy azt, mikor rossz
gyerekek módjára pattogatott kukoricával dobálták a nézőket a moziban. Éda vett
egy lakást a hegyoldalban, és néhány bútort együtt választottak ki. A fiúnak egy
piros fotelt vásároltak, amit annyira megszeretett, hogy alig akart elszakadni
tőle, abban ücsörögve evett, olvasott, vagy elmélkedett. Összenőttek, mint egy
ikerpár, együtt aludtak, főztek, együtt mentek futni vasárnap.
Azért
előfordul még, hogy Éda nyugalmára tör, mikor az nem figyel. Hogy éjjel keményen
megszorongatja az állkapcsát, vagy a torkon ragadja a zuhany alatt. A lány ilyenkor
elgondolkozik, hogy nem kellene-e mégis megszabadulni tőle. Kivágni a testéből,
mint egy elüszkösödött húsdarabot. De aztán rájön, hogy akkor túl nagy darab
hiányozna belőle.