Odabent

Novellák I.

A koncert

– Nem találunk szavakat – mondja vékony, reszelős hangján Mester, ahogy megpillantja Nagyot a kitárt ajtó szárnya mögött.

– Nem találunk – erősíti meg Lilike, Mester asszisztense.

– Micsoda magas rangú vendéget köszönthetünk, ez igen – így Mester.

– Egy vendéget, odafentről – fuvolázza Lilike.

Nagy akkorát ásít, hogy majd kiesik a saját száján. Lustán végigsimítja a csillogó fejbőrét, és belép a rozsda árnyalatú előtérbe. Szürke nyakkendője álmosan libben a nyakában. Szemöldök nélküli homlokán apró ráncok tűnnek elő, ahogy végigméri a házigazdákat: Mester ugyanúgy néz ki, mint húsz évvel ezelőtt, talán csak púpos háta görbült tovább. Az arca mindig is egy iszákos vénemberére hasonlított, így azon semmi változást nem lehet felfedezni, sötétkék vászon köpenye ugyanolyan kopott, és foltos, mint régen. Lilikén azonban minden nagyobb, a mellei, a szeme, a szemüvege, a bozontos konty a feje búbján. Csak a levendula színű miniszoknyája zsugorodott mikroszkopikus méretűvé, Nagynak szinte hunyorognia kell, hogy észrevegye a falatnyi ruhadarabot.

– Nahát. Azt hittem, már nem itt dogoznak – közli köszönés helyett Nagy. A ballonkabátját a kovácsoltvas fogasra teszi, az aktatáskáját a fogas alá, a földre. Kinyitja a táskát, kivesz belőle egy fekete noteszt, és egy csillogó, fehér tollat. Mester a földig hajol, míg Lilike idétlenül pukedlizik. Nagy kelletlenül igazgatja az öltönyét.

– Nem kell ennyire… – legyint. – Kerüljük a formaságokat, ha kérhetem. A táskámat itt hagyhatom?

– Hogyne, hogyne – feleli mézesmázosan Mester, míg a száraz kezeit dörzsölgeti. Na és minek köszönhetjük a látogatást?

Megint meghajol, s Nagy kezd türelmetlenkedni.

– Kérem, ne hajlongjon. Talán húzza a görcs? Teljesen felesleges. És a kérdés is: tudja, hogy ellenőr vagyok.

Mester elképed.

– Csak nem? Panasz érkezett? Nem lehet, hiszen minden szabályt betartunk, nem igaz?

– De igaz – helyesel a nő. – Húsz éve nem volt példa reklamációra. Minden a szerződés szerint működik.

– Eggen – fintorog Nagy. – Most viszont volt panasz. A bizottsági tagjaink jelezték, hogy nem tudnak nyugton ülésezni, mert akkora hangzavar szüremlik fel a középső szintről. A Főnök utasított, hogy nézzem meg, mi okozza a lármát. Húsz évente amúgy is esedékes a kontroll. A szerződés is kimondja.

– Értem, értem – hajlong megint a púpos. – Lilike, tölts egy italt az úrnak.

Lilike máris ott terem a tágas előcsarnok bárpultja mögött. Minden olyan, mint a nyolcvanas években: bordó műbőr borítja a falat, lekerekített fémszékek kuksolnak az ezüstös asztalkák előtt, a pult mögött egy szögletes, ósdi kazettás magnó lapul. A bútorokból áradó dohányszag is a múltból rekedt itt, szúrja Nagy torkát és csípi a szemét. Lilike whiskyt tölt, a vendég elé siet, és átnyújtja neki a poharat.

– Köszönöm – biccent Nagy. – Bár szolgálatban nem kellene… – Rögtön fel is hajtja az alkoholt. Úgy kortyolja, mintha vizet inna. Mester ravaszul pislog.

– Lilike, még egyet!

– Nem, nem. Elég volt. – Nagy visszanyomja a poharat a nő kezébe. Belefirkant valamit a füzetébe. – Akkor, ha megengedi, szeretnék körülnézni. Persze, főleg az érdekel, hogy mi ez az óbégatás. Most is hallom a ricsajt. Vezessen oda, ahonnan a zaj jön.

– Hogyne, hogyne – kántálja az öregember.

Kilépnek az előtérből vezető folyosóra. Míg egyre bentebb haladnak, Nagy a teret méregeti. A falakat hússzínű, zsírfoltos tapéta burkolja, a lábuk alatt mályvaszín szőnyeg fekszik, melyet aprócska, égésnyomnak tűnő, fekete lyukak pettyeznek be. Nagy undorodva ráncolja az orrát.

– Te jószagú… Mióta nincs felújítva ez a hely? Mondja meg a Vezérnek, hogy nem ártana egy alapos takarítás, és festés. A megállapodás szerint a középső szintet is rendben kell tartani. Ez az ő felelőssége.

– Á, igen, igen – nyekergi az öreg. – Nos, a Vezért nem nagyon érdekli az a megállapodás. Az én főnököm, tudja, a káoszt szereti, nem így van Lilike?

– De igen. Teljes mértékben. Ő a káoszkirály – csilingeli a nő.

– Azt mondta, látni sem akarja többet azt a szerződést – teszi hozzá Mester. – Szégyelli, hogy egy lapon szerepel a neve a maga feljebbvalójával. Rám bízta az egész kócerájt. Na, nem a megbecsülése jeléül. Inkább csak úgy kéznél voltam…

– Értem. Akkor magát marasztalom el – feleli kegyetlenül Nagy, majd egy határozott mozdulattal ismét belevés valamit a füzetbe. Mester rávigyorog, és a foga alatt dörmögi: Fulladj meg! Majd úgy tesz, mintha tüsszentett volna.

– Egészségére! – trillázza Lilike. Nagy gyanakvóan néz rájuk, de nem kommentálja a történteket.

– Minden rendeltetésszerűen működik a 3/1-es pont figyelembevételével – folytatja Mester. – Amit betéve tudok, természetesen: „A felek megállapodnak abban, hogy a középső szinten tilos a különös kegyetlenséggel elkövetett fizikai kínzások illúziójának gyakorlása az odakintről érkezett delikvensekkel szemben…”

– „3/2-es pont. Különös kegyetlenséggel elkövetett fizikai kínzások illúziói a következők:” – hadarja önelégülten Lilike, hogy bebizonyítsa, ő is kívülről tudja a megállapodás szövegét. – „Megnyúzás, nyárson sütögetés, feldarabolás, karóba húzás, élve eltemetés. Kivéve az égetést, mivel a tisztító tűz alkalmazása az itt töltött idő utolsó napjaiban, a szerződés 7/4-es pontja szerint szükséges, a szabadulás, és a felső szintre jutás elengedhetetlen feltétele.”

– Ne folytassa – szól rá a nőre a szemöldöke helyét dörgölve Nagy. – Én is tudom, ezért jöttem. Gyanítom, hogy az ordítozás egy szabálytalan kínzási formának köszönhető. A 3/3-as pont szerint megengedett gyötrési módszernek csupán a pszichikai bántalmazás eszközei minősülnek.

– „Úgy mint, megalázás, kilátástalanság érzésnek gerjesztése, rémisztgetés, bizonytalanságkeltés” – okoskodik Lilike.

– Biztosítom, hogy mi minden esetben forma szerint járunk el – mondja erősen gesztikulálva a púpos. – De, ha kívánja, szívesen bemutatom az összes kínzóteret.

– Hány helyiség is van? – tudakolja Nagy.

– Hetvenhétezer-hétszázhetvenhét – bazsalyogja az öreg. Az ellenőr megdöbben.

– Inkább maradjunk a problémás teremnél. Sokáig kell még menni?

– Még hetvenhét másodperc – mondja Lilike, olyan hangsúllyal, mintha éppen valami örömhírt közölne.

Örökkévalóságnak tűnik, mire odaérnek. Nagy unalmában azon gondolkozik, hogy beteget kellett volna jelentenie. Vagy kiötölhetett volna valami kifogást, miszerint odakint van dolga, önkéntes alapon haldokló néniket kell látogatnia, vagy ilyesmi. Végre megérkeznek, a ricsaj felerősödik. Egy indamotívumokkal díszített, sötétbarna ajtó elé lépnek. Mester belöki az ajtót.

Elképesztő látvány tárul Nagy szeme elé. Egy hatalmas, vörös plüssbe vont székekkel és páholyokkal teli teremben találja magát, középen egy csillag alakú színpaddal. Felnéz a mennyezetre, melyen vörös kígyók mintáit fedezi fel. A csúszómászók nyelve ostorként tekeregve szövi be az aranyló falat, középen összefonódva egy csillárt alkot, s a mélybe nyújtózkodik. A csillár mellett, közvetlenül a színpad fölött egy kürtő tátja feneketlen száját a bámészkodóra. Nagy ámulva forgatja a fejét.

Amilyen gyönyörű ez a terem, olyan borzalmas az itt tartózkodó társaság. Körös-körül szörnyek foglalnak helyet, egyik ocsmányabb, mint a másik. Az első sorban egy háromfejű, zöldülő arcú nő ül, a hat kezéből kettőben egy műsorfüzet féleséget tart. Mellette egy véres szájú bohóc ücsörög, egy zombival tereferél és röhögcsél. Az élőhalott szeme nevetés közben kirobban a fejéből, és rácsorog a jobb napokat látott szmokingjára.

– Bocika – selypegi a zombi, mire a bohóccal hisztérikus nevetésben törnek ki.

– Magyarázza el, hogy mi van itt! – parancsolja berzenkedve a háziúrnak az ellenőr, s az öreg máris kielégíti a vendége kíváncsiságát.

– Nos, ez a program még csak tizenhárom napja működik nálunk.

– Én találtam ki – dicsekszik Lilike.

– Bizony, bizony – erősíti meg énekelve Mester. – Mire nem jó az ember asszisztense. Hát, kérem szépen az itteni szolgák lázadoztak, hogy semmi szórakozásuk nincsen. Mármint kulturális szórakozás. Lilike pedig összekötötte a kellemeset a hasznossal.

– Így van! Ez tartalmas időtöltési lehetőség, és szabályszerű kínzási módszer – ecseteli a nő, miközben egy óriásmosollyal bemutatót tart az óriásfogairól. – Az újonnan érkező delikvensek egy nagy csövön keresztül a színpadra pottyannak. Nem tudják még mi vár rájuk, nem ismerik a középső szintet. A kiszolgáló személyzet pedig a legfélelmetesebb alakjában várja az újoncokat. De miért nem ülünk le mi is? Mindjárt megnézheti a saját szemével, mi történik.

Míg helyet foglalnak, egy géphang arra figyelmezteti a közönséget, hogy az előadás máris kezdetét veszi, és kéri, hogy mindenki kapcsolja ki a mobilját. A rémes társaság elcsendesül, a termet félhomály borítja el, a csillár erős fénycsóvát sugároz a színpadra. Dörömbölés hallatszik, majd a kürtőből egy fiatal lány zuhan publikum elé. Az oldalára esik, egy darabig mozdulatlanul fekszik a földön. Törékeny testét csak egy szürke rongy fedi. Mikor magához tér, feltápászkodik. Ahogy végignéz a démoni csőcseléken, a rémület eltorzítja az arcát, és éles sikoly tör elő a torkából. A közönségen a csodálat moraja hullámzik végig. A Nagy mellett ülő behemót troll azt suttogja a szomszédja fülébe:

– Micsoda gyönyörű hang. Koloratúrszoprán, a kedvencem!

A sikoltozás természetellenesen hosszú ideig tart. A lány talán megőrült. Nagy úgy érzi, odafagyott a székéhez. Egyre csak a kínlódó teremtést figyeli, aki kétségbeesett köröket ró a színpadon. Mikor a nő végre elfárad, a földre rogy, és zokogni kezd. Valahonnan egy hegedű sír fel, előbb pattogva és szaggatva vetélkedik a fellépő szipogásával, ám a disszonancia lassan harmóniává szelídül, és a zihálás táncot lejt a kísérőzenével. Nagy arra gondol, hogy ha lenne szőr karján, most biztosan égnek meredne. Ez a jelenet fájdalmat okoz neki. Becsukja a szemét, a keze ökölbe szorul. Eszébe jut, hogy a húsz évvel ezelőtti látogatása is hasonló hatással volt rá. De most beszüntetni ezt az egészet. Nem érdekli, mit szól a Főnök.

Még felszakad néhány kiáltás a lány mellkasából, aztán, mint egy kisállat, összekuporodik, és a fejét fogva végleg elhallgat. Egy vámpírszerű porondmester odamegy hozzá, megragadja a karjánál, és levonszolja a pódiumról. Felzúg a taps, a közönség őrjöng. A zombi, aki azóta új szemeket növesztett, üvölteni kezd:

– Bjavó! Szejetem magát! Adjon autógjammot!

A bohóc ordítva bőg mellette a meghatottságtól, és egy lepedő méretű zsebkendőbe fújja az orrát. Virágeső zúdul az emelvényre. Míg mindannyian kikászálódnak a teremből Nagy szemében az elszántság tüze lobban fel.

– Na, na? Hát ez lenne a hangzavar. De ugye, hogy nincs benne semmi rendellenes? – kíváncsiskodik a tömeget túlkiabálva Mester.

– Vallja be, hogy magának is tetszett! – kuncog Lilike. – Láttam az arcán a megilletődöttséget!

Nagy körmönfontan somolyog a nem létező bajsza alatt.

– Nagyon eredeti.

– Ugye, ugye? – mantrázza a púpos.

– Grandiózus! – kiálltja Lilike. Nagy bólogat.

– Ahogy mondja. Főként a nézősereg való a kedvemre. Kíváncsi vagyok, hogy mindenki valóban itt dolgozik-e! Persze, biztos nem lógtak be az alsó szintről. De ezt könnyedén kiderítjük.

Mester és Lilike arcáról lepereg a jókedv.

– Hé maga – szólítja meg az oldalán csoszogó vajákos asszonyt Nagy. – Mutassa az igazolványát! A banya artikulálatlan halandzsával válaszol. Igazolványt nem tud felmutatni. Az ellenőr a bohócot is leszólítja, aki viszont terjedelmes káromkodással felel.

– Szép. Nincsenek papírjaik – állapítja meg a vendég, és hosszasan jegyzetel a noteszébe. – Ugye nem kell idéznem a paktum mellékletében lévő 9/1-es kitételt?

– „Csak és kizárólag az érvényes igazolvánnyal rendelkező személyzet tartózkodhat a középső szinten, és tehet eleget a szerződésben foglalt kötelezettségeknek” –darálja fásultan Lilike.

– Így is van! – rikkantja Nagy. Most először tűnik igazán lelkesnek. – Vagyis ez szerződésszegés. Mit gondoltak, a melléklet nem fontos? Ebben az esetben az ügyet a Főnök elé terjeszthetem, és kérelmezhetem a hely rendszabályozását. Remélem, bezárják ezt a lepratelepet. És akkor maguk szépen mennek vissza a Vezérükhöz.

Meser és Lilike elkámpicsorodva néznek össze.

– Kérem – nyöszörgi a púpos, míg belecsimpaszkodik az ellenőr zakójába. – A Vezér gyűlöl minket. Biztos, hogy odakintre száműz, és az idők végezetéig gyerekeket kell ijesztgetnünk. Nem szeretjük a gyerekeket. A hideg ráz tőlük.

– Büdösek – siránkozik Lilike.

Nagy gonoszul vigyorog rájuk, lejegyez egy mondatot a füzetébe, majd a hóna alá csapja a noteszt, és kíméletlenül szúrja oda az utolsó megjegyzését.

– Nagyon jó! Majd meglátogatom magukat az árnyékvilágban. Néha nekem is kell egy kis szórakozás.