Odabent

Ookami álma

Születés

„Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak?
Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy.
Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék,
kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.”

139. zsoltár 7-10.

– Elmondod? Persze, hogy el.

– Már megint? Elkopik az a történet. Nincs kedvem.

– Dehogy nincs, Uram. Ehhez mindig van. A te történeted. És te mindent szeretsz, ami veled kapcsolatos.

Ookami hitetlenkedve szisszent fel, de szokásos jó kedélye nem illant el olyan könnyen.

– De szemtelen valaki!

Az erkély korlátjára támaszkodva, a hátát görbítve múlatta az időt. Csontos vállai, lapát keze, és hanyag testtartása miatt úgy festett, mint egy tohonya sas fióka. Néha eleganciát, és erőt sugárzott. Most meg nevetségesen nézett ki, a hajszálai közül néhány, a homloka körül úgy meredt az égnek, mint egy esetlen madárka tollai. Mindig ott vakarászta a fejét töprengés közben. Bár már nyolcvan éve élt a földön, az idő nem hagyott nyomot a testén, fiatal, ereje teljében lévő férfinek tűnt. Egyedül ősz haja és szemöldöke utalhatott volna a korára, ám a szokatlan külső jegyekkel már tizenéves korában is rendelkezett. Sötétbarna szemei mostanra szürkévé változtak, az arca megnyúlt, járomcsontjai finoman kirajzolódtak, s a vonásai elvesztették egykori kerekded formájukat. 

Nadja érkezése ugyan megtörte kellemes magányát, de Ookami nem bánta. Legkedvesebb szolgája egyáltalán nem volt rossz társaság, és látványnak sem volt utolsó. A fiú jóleső elégedettséggel mérte végig a leányt, aki közelebb lépett hozzá, és ő is a korlátra fektette a karját. Kikaparta az arcából  aranyszínű hajszálait, s a hátára kanyarított kendőjével betakarta a vállát. Ookami megborzongott, s egy pillanatig nem tudta eldönteni, mi okozta a hatást. Már jó ideje érezte az izgő-mozgó bizsergést a gyomrában. Ha a csillagok alatt megbújva a várost kémlelhette, mindig csiklandozta valami belülről. Nadja jelenléte csak hozzátett az élményhez. És, talán elterelheti a figyelmét. A palota és a környező házak pislákoló fényei remegő foltokat rajzoltak rájuk.

Ookami még egy kicsit kérette magát. A szolgáló tovább győzködte.

– Naa! Segítek. „Hetven esztendővel ezelőtt kezdődött…”

– Sosem beszélek így. Gyengén utánzol.

– Dehogynem. Figyelj csak! – kuncogta Nadja, majd eltúlzott dörmögéssel tette hozzá:

– „Ekkor érkezett meg az istenfiú az világ peremére.”

– Eh, hagyd abba – göcögött a fiatalember. – Rettenetes, hallgatni is rossz. Különben is, már kívülről fújod.

– Na és, légyszííííííííves! Kérlek, kérlek!

– Csitt! – Szólt rá Ookami. – Mostantól én beszélek, világos? Tehát, normálisabban: Hetven esztendővel ezelőtt kezdődött. Ekkor érkezett meg az istenfiú a világ peremére. – A hangja érdesen rezgett, szinte duruzsolt. Nadja a kezének szegezte állát, míg az uralkodó mesélt:

– Még csak tíz esztendős gyermek volt, a haja nem a válláig ért, hanem rövid volt, és fekete. Olyan fekete, mint a szeme. Az arca pufók, a kezei aprók. Eléggé viccesen nézett ki.

– Mikor világosodott ki a szemed? – vágott közbe Nadja. – Vagyis … a gyereké… – javította ki magát, mert Ookami csúnyán nézett rá. – Tényleg, miért is meséled mindig úgy, mintha nem rólad lenne szó? Mindegy, nem kérdeztem semmit.

– Valamikor! És csak úgy. Mondhatom? Előre szólok, hogy ha állandóan belekotyogsz, akkor elképzelhető, hogy hirtelen álmos leszek, és azonnal aludnom kell.

– Nem. Csendben vagyok. Látod? Na, most. Nem, most!

Ookami nevetett.

– Hogy lehet valaki ilyen szószátyár? Na szóval, ott tartottam, hogy az istenfiú egészen másképp nézett ki akkor. És véletlenül sem hordott kék köntöst, mint általában.

– Hát, mi volt rajta? Ez egy új adalék. Néha hozzáköltesz dolgokat…

– Csak egy egyszerű lepel. Ebben lépett először erre a földre. Már messziről látta, hogy neki való ez a hely. Sokfelé járt azelőtt, de a föld sehol sem nyújtózkodott olyan mélyen az óceán ölébe, mint ez a félsziget. Majdnem olyan volt, mint egy sziget, hiszen csak egy vékony nyúlvány kapcsolta a nagy kontinenshez. A gyermeknek megtetszett a környék. Igaz, a fehér sziklákon és homokon kívül, itt sem lehetett egyebet találni. Arra gondolt, hogy jó lenne az álmaira hallgatni. Egyfolytában egy fekete és szürke kövekből épült városról álmodott, persze ezt sehol nem láthatta korábban, mert nem léteztek építmények, csak az érintetlen, és végtelen természet. És az istenfiú elhatározta, hogy véget vet ennek. Egyetlen szavára vaskos téglahalmok nőttek ki a föld porából. Elég volt néhány suhintás a kezével, és a téglák máris helyet találtak maguknak. Belesüppedtek a talajba, majd falakká és tornyokká alakultak – ecsetelte az uralkodó, s közben az ujjai pergetésével előidézte az egykori mozdulatot.

Ahogy visszaemlékezett az alkotás első, zsigeri örömére a karján égnek meredtek az apró szőrszálak. A hangja egy kissé felerősödött, amint egyre jobban belemelegedett a beszédbe.

Lágyan dobolni kezdett a korláton.

– És mikor készen lett, Van városának nevezte el – okoskodott Nadja felegyenesedve, hogy megigazgassa a kendőjét.

– Igen – hagyta rá Ookami. – De még nincs kész a történetben. Ne szaladjunk előre. Szóval, gondolj csak bele, micsoda móka volt akkoriban kigondolni, hogy mekkora lesz a palota, hol lesz a nagy tanácsterem, hogy kanyarog majd az épület szeleburdi elrendezésű hálófülkéje, és hol állnak majd a környező kisebb-nagyobb házak. Az istengyermek rettenetesen élvezte a tervezés és a megvalósítás folyamatát. Ha megunta egy ötletét, máris módosított az elképzelésen. Például először tizenkét toronnyal díszítette a palotát. Később azonban egyre többet halmozott fel. Mikor készen lett, tizennyolc torony nyújtózott az égbe. Hosszú napokig csak járt-kelt, és elégedetlenül vakarászta a fejét, méterhosszú köpenyét vonszolva maga után.

– Kifelejtetted, hogy mikor csinált magának köpenyt! – szólt rá ezüst karperecét babrálva Nadja. Ookami legyintett.

– Valóban. Azt nem tudom, pontosan mikor. De a lényeg, hogy azt is a föld porából hozta létre. Előbb fonál kanyarodott elő a homokból, egy vékony, puha szál, s ahogy az istenfiú mozgatta az ujjait, a szálból egy nagyobb felület fejlődött ki… satöbbi. De ez most nem olyan érdekes. Na, ott hagytam abba, hogy a fiú nem volt megelégedve a palotával. Csettintett egyet, és hat torony megsemmisült.

– Nem emlékszem, hány esztendeig élt egyedül – szólt bele ismét Nadja, s Ookamit kezdte zavarni, hogy nem mondhatja megszakítás nélkül a történetét. Egy félmosollyal elnyomta méltatlankodását.

– Két esztendő telt el így. Az istenfiú magányosan koptatta a Sötét Város épületeinek kőpadlóit. A házak üresen álltak. A palota termeinek falai egyedül az ő lépteinek zaját verték vissza. Olyanokat, mint ő azonban nem tudott előállítani. Hiába ment ki a félsziget csúcsához, és csettintett, vagy parancsolt az elemeknek. Embert nem tudott létrehozni. Ja, igen, embernek nevezte el az olyanforma teremtményeket, mint ő. Igazából tudta, hogy ez nem az ő hatásköre, de nem érdekelte. Már akkor tisztában volt ereje határaival, mikor a sárkánnyal töltötte napjait.

– Jaj, tényleg! A sárkányról sosem mondasz semmit – világított rá Nadja. – Mindig csak annyit, hogy volt egy sárkány. Kész. Ennyivel el van intézve a dolog.

– Mert ez nem olyan fontos. Ne szakíts félbe állandóan! Nos! Az istenfiú mégsem tudott lemondani tervéről, fáradhatatlanul mormogott a víznek, a homoknak és a napsugárnak, hogy tegyék, amit mond. De ember akkor sem kelt fel a habokból, pedig ezt a kreativitásának legszebb gyümölcseként értékelte volna. Mikor feladta, kiment a félsziget csúcsához, a világ peremének pereméhez. Ekkor keletkezett Anya, az első asszony. Hajnaltájt járt az idő…

– Uram – döngicsélte a körmeit vizsgálva a lány.

– Na mi az? – sóhajtotta az uralkodó, csodálkozva, hogy mi lelte a szolgáját. Nadja az előbb még magabiztosnak mutatta magát. Most pedig mintha tépelődött volna valamin.

– Ezt a részt is mindig össze… összecsapod. Én másképpen hallottam.

Ookami szeme ravaszul villant. A homlokát dörgölte, míg türelmet erőltetett magára.

– Nahát. Már vártam, hogy mikor jön el ez…

Nadja gyorsan közbeszólt, hogy ura ne tudja másfelé terelni a beszélgetést.

– Az istenfiú könyörgött a Teremtőhöz. Akkor még ilyet is csinált. Még könnyezett is. Vagyok pedig meghallgatta a gyermek imáját… és ő… adta az asszonyt. Így mesélték.

– Így volt – hagyta rá Ookami. – Hajnaltájt járt az idő…

– Kérlek… Magyarázd el, miért nem mondasz erről soha semmit – győzködte szelíden a szolga. Úgy látszott, eltökélte, hogy kedvességgel csalogatja elő az elhallgatott részleteket. Ookami egyszerre bosszankodott, és mulatott magában, hogy a sárkányos anekdotát bezzeg annyiban hagyta a lány. Erről meg nem tud lemondani.

– Rövid leszek és világos: NEM – jelentette ki kategorikusan. Mondhatom tovább?

– Igen, Uram – motyogta a lány lemondón.

Ookami rosszallón somolygott, s megpróbált ismét belemerülni a mese sodrásába.

– Hajnaltájt járt az idő, s az istenfiú csendben várakozva ücsörgött a parton, mikor egy összegömbölyödött testet sodortak ki a hullámok a sziklák tövéhez. Odarohant, és alaposan megszemlélte a gubót. A test kétszer akkora volt, mint ő, karcsú kezekkel és lábakkal rendelkezett. Fekete, hosszú haja körbeölelte az egész alakját, és rátapadt a bőrére, valamint átnedvesedett, vékony hártya fonta körül. Az istengyermek gyorsan szabaddá tette a teremtmény arcát, hogy levegőhöz jusson. Az élőlény nagyon szép volt, s a szervezete jóval fejlettebb volt, mint a fiúé. Sok mindenben egyezett a gyermekkel, volt keze, lába, feje, szája. De valahogy másnak is tűnt, néhány testrészét elrontották. Legalábbis az istenfiú akkor azt hitte… A gyermek az Anya nevet adta a jövevénynek. Hamarosan kiderült, hogy Anya sokkal több ismerettel rendelkezik nála. Miután a nő felébredt, az istenfiú palotába vitte, az asszony pedig szép meséket mondott neki, s énekkel ringatta el őt. Ha a lurkó túl szeszélyes volt, a nő rendre intette, ha nyűgös, meghallgatta. A gyermek hamar megértette, hogy Anya bölcsebb nála, és azért van, hogy vigyázzon rá. Ahogy telt-múlt az idő, az isteni sarj imái nyomán egyre több embert szült a természet. Mindenféle kinézetű teremtményeket hozott a víz, s a fiú nagyokat nevetett, mikor meglátta őket. Volt, amelyik már kifejlett példánynak látszott, s jöttek egész picurka emberkék is, volt aki Anyára hasonlított jobban, és volt olyan, aki inkább az istengyermekre.

Ookami megnyugodott, hogy végre folyamatosan regélhet. Mandulaszeme egészen kikerekedett, s a szája szélén kis gödrök jelentek meg. Gyorsan Nadjára sandított, hogy sikerült-e eloszlatnia a lányban az előbbi fellegeket. A szolga nem szólt semmit, pillantása a messzeségbe veszett. Az uralkodó egy szusszanással lendületet vett a folytatáshoz.

– És aztán szőrös, meg tollas lények is érkeztek, akik nyávogtak, ugattak, csiripeltek. A világ egyszer csak élettel lett tele. Anya mindenkinek adott valamilyen nevet. Mikor benépesült a város, megállt a folyamat. Nem jött elő több élőlény a vizek mélyéről. Az utolsó kis emberpalánta itt áll most mellettem.

Nadja ezúttal felnézett. Ookami úgy bámult rá, mint egy kedves ajándékra. Bármi terhelte is a lány gondolatait, urának tekintete röpke mosolyt varázsolt a szája szélére. Ookami megörült a gesztusnak, s halk szavakkal tovább szőtte elbeszélését:

– Az emberek beköltöztek a házakba, kis közösségekben éltek, majd a szőrös és tollas népséget, akiket állatoknak kezdtek hívni a kertjeikben tartották. Az istenfiú pedig gondoskodott róluk, ezért uralkodóként tisztelték. Egy ízben a nép panaszkodni kezdett, hogy éhes. Az istengyermek nem tudta, hogy mi az éhség, és megkérdezte Anyát, hogy mit tegyen. Anya pedig elmagyarázta, hogy kellenek zöldségek és gyümölcsök, amik csillapíthatják az étvágyukat. Az uralkodó ezért fákat és palántákat tervezett a kertekbe, melyekről piros, narancsszín vagy zöld gömbök nőttek, és az állatok is örömmel fogyasztottak belőlük. Van ura minden problémát megoldott. Ha szűk volt a ház és a kert az állatok számára, erdőt készített a város mellé, ha új épületekre volt szükség, a fiú intézkedett…

– És templomot emelt a város szélére, Vagyok tiszteletére – motyogta Nadja. Ookami felvihogott. Akárhogy próbálta leplezni, a nevetése túlontúl szárazra sikerült.

– Kezdem azt hinni, ma csak ezért mondatod el velem a mesét…

Nadja alig hallhatóan suttogta:

– Azt hittem, neked nincsenek titkaid, Uram. De úgy tűnik, több is van…

Ookaminak elege lett. Egy darabig nem szólt, de aztán kibökte:

– Ki vele, mit mondott neked Anya?

A szolgáló habozott.

– De ugye, nem leszel mérges? De igen… Máris az vagy.

A fiú nem hitt a fülének. Mikor volt ő utoljára mérges?

– Nem leszek. Na, mit mondott Anya? Várjunk, ezt már kérdeztem. Csak nem kaptam választ.

Nadja igyekezett kerülni az uralkodó pillantását.

– Azt, hogy… Azt, hogy azért nem beszélsz többé Vagyokkal, és amiatt nem hozod szóba a nevét…ami Ketoval is van. Mert vissza kell adnod az embereket a Teremtőnek. Kölcsön kaptad őket. Anya így fejezte ki magát. Ezért haragszol rá. Ezért nem szólsz hozzá.

Ookami visszafojtotta lélegzetét, és sokáig nem szólt. Most igazán nem akarta feszegetni ezt a témát.

– Nem tudok ehhez hozzátenni – nyögte ki nagy nehezen. A hangja inkább fáradt volt, mint feldúlt. Nadja szinte itta a szavait, s még közelebb is hajolt hozzá. Ookaminak egy álmélkodó bogár jutott eszébe a lányról.

– Egyszerűen ennyi az egész – mormolta az istenfiú. – Vagyok az egyik kezével ad, a másikkal meg elvesz. Ebben nincs semmi nemes. – A foga megcsillant, de mosolyba kényszerítette vicsorát. Nadja félénken nyúlt az uralkodó karja után, és finoman megszorította.

– Nem olyan rossz, mint gondolod.

Hosszas hallgatás nehezedett a vállukra. Ookami azon törte a fejét, hogy hogyan kerekedhetett ki az ártatlannak induló diskurálásból ez az egész. Az emberek néha úgy cserélgetik a kedélyüket, mint az álarcokat. Mindegyik maszk az övék, a személyiségük része, de mindig másikat öltenek fel. Azt, amelyikre éppen szükségük van. Míg ezen gondolkozott, a köntöse ujját babrálta.

– Menj most el – mondta végül hidegen.

Mentegetőzésként a lány fejére tette a kezét, és esetlenül simította meg a haját. Nadja nem ellenkezett,s az uralkodó szinte fel sem fogta, mikor a szolga távozott.

Ookami egyre csak a holdat bámulta, amit annyira szeretett. A mellkasában kín és öröm egyszerre kezdett lüktetni, egymásnak feszülve, majd szétfeszítve a tüdejét. Mindaz, ami most előtte hevert, a házak, az utcák, a bennük lakó életek… Mindez az ő ötleteiből fogant, de mégsem mondhatta a magáénak. Van falai elvont formákba rendeződtek az éjszaka homályában, s fiú tekintete végigszaladt az utak kacskaringós vonalain, felbukdácsolt a lépcsők recéin, és lesiklott a fények által rajzolt éleken.

Mikor a szobájába ment, hogy álomra hajtsa a fejét, Anya altatódalát dúdolta magában, hogy nyugalmat leljen, míg a lelke egyre csak nehezedett. Ahogy forgolódott, a képzeletbeli hangok lassan sűrű masszává formálódtak, és súlyos, áthatolhatatlan bevonatba foglalták a tagjait. A nehezék aztán a föld alá húzta, ő pedig lecsillapodva süllyedt vele a mélység gyomrába. A sebes mozgás boldoggá tette, de tisztában volt azzal, hogy nem lesz mindig így. Hogyha felébred, elmúlik ez a jóleső érzés.