2018. május 21., hétfő




Pigeon Intelligence
or Dirty Solutions for Delicate Issues


He couldn’t believe his eyes when he read that title. He pushed up his glasses onto his beak. He snuffled a bit as usual when something irritated him. Mara, his wife usually ragged him for that. He could almost hear her as she was saying in an objective manner: “Edwin, please blow your beak or stop snuffling. You are driving me crazy.”
However, Mara wasn’t there with him, so the expected nagging never came. Edwin was listening if the voice of Mara echoed from the kitchen. The woman could mostly hear everything even at a distance and could criticize even from farther. Now nothing.
He mostly enjoyed his morning coffee by the settled table with the smell of the freshly washed tablecloth and with the sight of the glimmering, white sugar bowl. Mara has always arranged everything nicely; the dining room was sparkling of cleanliness, not a speck of dust sprawling on the sideboard, merry tablecloths, smiley red apples in the bowls and carefully ironed curtains on the valances of the windows created the cosy atmosphere of their home. The love of order, the fact that she makes everything well-ordered and sparkling making the simple pleasures of life truly enjoyable were the reasons why Edwin fell in love with his wife in the first place and has always been attracted to this slim pigeon girl regardless of her usual ticking off.
Edwin could not think of order and tidiness, he was deep in thought because of something else which was engaging his mind. He leaned forward carefully analysing the letters. No matter how many times he checked them, he saw the same. He would never have said about himself that he were especially intelligent. He knew that he had brains and could make good use of his knowledge in life. However, the word intelligent was used with a sarcastic overtone in this newspaper. He glanced at the writing under the last column and deciphered the name of the author, a certain Neat F Marten.
“That goddamn predator scribbler.” He felt his hackles rise when he thought of the marten and could recall the provocative look of the journalist with its shiny black and small pointed nose and neat moustache. When he first caught sight of the marten, he thought that it was sly looking because of its cunning smile, but then he brushed aside his apprehension. “Martens generally seem to be sneaky” – he ended his dilemma with this thought.
Nevertheless, his suspicion was further aroused when the journalist revealed the name of the newspaper: Hygiene Review for Immaculate Newscast. He perfectly knew that in spite of its name it was a rag with disparaging columns, jokes created by pigs and with the pictures of lecherous female animals. It is a tabloid for the educated young generations, who enjoy chewing the fat behind the mask of culture.
He knew well, still he stupidly overlooked his worries now hoping that the interview – exceptionally – was in the interest of the youth. A deep sniff, then eavesdropping. Nothing. Seemingly Mara is deeply lost in thought. “She mustn’t see the article. If she knew what it was about.” Edwin looked around to make sure he was sitting completely alone in the dining room. He turned back and could glance at the fluttering skirt of Mara at the kitchen door. Then he again bent over the newspaper. It is better if he reads it through quickly then throws it in the bin unnoticed.

Neat F Marten: The bar called the Fierce Fox seems to be a nice place for the eye; however, it is better to keep your hands on the table. The place for our latest interview is an especially stuffy restaurant offering several visual pleasures, where lots of irresistible fox girls meet the desires of the guests, but touching is rewarded with a bite. Gaping is allowed and worthy as well. I did not choose the place – but I am not complaining – the choice shows the preference of Professor Edwin, the head of the Department of Pigeon Sociology at the University of Animal Science and the president of the JFRP (Join Forces for the Rights of Pigeons). Professor or President, I do not know which address you prefer – could you tell our readers why our way led to this place?
  
Professor Edwin: (coughs) As a matter of fact, I thought that the Fierce Fox is a kind of whisky. (laughs) I have always wanted to try it. Not that I would be so keen on alcohol, of course.

Neat F Marten: Obviously, we have never thought otherwise. Dear Professor, the topic of our article is the judgement of the behaviour of pigeons in view of the 21st century animal communities. The issue has been common talk for a long time and it is still relevant. According to the latest research – which has recently been published by Swedish pigeon experts – most animals are still critical of the behaviour of pigeons. Despite the fact that for some time scientific reviews of pigeon sociology have been discussing the question on the basis of new aspects. If I am not mistaken you have published several well-known essays on the subject.

Professor Edwin: Indeed, I have always devoted particular attention to this issue. Obviously, I have never wanted to claim untrue things about pigeons. Consequently, my essays are not written – if I can use that expression – with the intention of making excuses for pigeons. Therefore I have been condemned by many during my career; still I have always been proud of my objective way of looking at things. The fact is that pigeons have developed many odd habits; however, there is a complex combination of social factors behind these habits.

Neat F Marten: Could you give our readers some examples of the research you are most proud of?

Professor Edwin:(wandering) First of all, I would mention my lectures on transport situations.

Neat F Marten: If my information is correct, this will be your lecture series titled the Pigeon vs. Bicycle.

Professor Edwin: Yes, you are well informed. Indeed, according to my observations most of my kind – obeying learned behaviour patterns – cannot get away from rushing bicycles and get hit by them.

In my lectures, I studied those complex psychological and social pressures that determine this mechanism. My starting–point is that the cyclers appear as the suppressor in similar situations and provoke contradictory reactions from the oppressed, the pedestrian (in this case from pigeons) such as the suicidal behaviour. Many deny whether pigeons had suicidal tendencies, although unfortunately there is something in it.

It is important to ask: where the self-destructive behaviour comes from? The society of cyclers have no consideration for the road habits of pigeons (which is the traffic culture of food searching and gazing) and the group representing the desire for speed considers the contemplating group as subordinates. Pigeons in this subordinate relationship unconsciously face the risk as a solution.   

Neat F Marten: These thoughts seem to be especially fascinating. We heartily recommend them to our readers. Similar thoughts are expressed in your dissertation titled Rubbish Eating Habit of Pigeons as a Serious Form of Social Deviance. Could you tell us some words of that as well?

Professor Edwin: (with kindling eyes) This is my second favourite topic. I am glad you have asked. The essence of my dissertation is - although it is not easy to sum it up briefly and concisely – that pigeons take up the habit of rubbish eating because of external and strong labelling. It derives from the misbelief that pigeons are unclean already from their birth.

Obviously, it is only a social concept; however, pigeons as they cannot do otherwise meet the expectations of society. This is the same phenomenon as the Good Baby Bird – Bad Baby Bird effect. If someone is genuinely presented in a negative way, after a while they adopt the negative role. It is a long way to go before we can free ourselves from labelling. We also have to learn a lot in order to remove these stigmas.

Neat F Marten: According to these, you work to ensure that pigeons will be placed in a more favourable light in the future by other animals. Your essays are written with this intention without any partiality and misrepresentation, admitting fixations and irritating habits as well.

Professor Edwin: That is right. My aim is to realize our mistakes and uncover the reasons behind them and free the pigeons from the already mentioned negative roles.

Neat F Marten: It is very interesting what you are saying. Especially, because we hear all these things from the mouth - my apologies – from the beak of a pigeon, whose name is linked with the shocking story usually mentioned as the infamous Dropping Incident.

Professor Edwin: (becoming embarrassed) I have no idea what you are hinting at.

Neat F Marten: Let me refresh your memory. I am thinking of the incident when during a parliamentary debate (before the political transition) – I quote – you “shit on” the shoulder of a mankind during the dispute titled Who Should Be Banned from Public Places? 
Pigeons or Tramps? Tell me how you wanted to represent other pigeons with your deed?

Professor Edwin: (tries to stay calm) I do not deny that it happened so and it does not convey a good impression of pigeons. However, let me pin down that the incident started with the dung of the mankind at my feet.

Neat F Marten: Really? Nevertheless, we should not withhold the truth from the readers: the mankind, a fellow member of the party did that in order to protest against the intolerable behaviour of pigeons. Or, do you deny that pigeons of public places – similarly to you – tend to poo on the heads of passers-by?

Professor Edwin: No, I do not deny that. Sometimes it happens, but neither of other animals does take into consideration where it is proper to defecate.

Neat F Marten: Please, do not get away from the subject.

Professor Edwin: (taking a deep sniff) Notice that in the case of the dog waste bins, you always find dog faeces next to them instead of inside. I do not understand why pigeons have to be reviled. The time of the mankind is over. They should be happy to entertain the visitors for good money in decent conditions at the gardens of the Homo sapiens.

Neat F Marten: This is not about dogs, and I have no intention of criticizing. I would also ask you to refrain from making insulting comments. This is a liberal newspaper. It is highly regrettable what has happened to the mankind since the transition. I would like to highlight the interesting fact that such an intelligent pigeon like you find such low-minded solutions. Would you write an essay about that?

Professor Edwin: You are making fun of me. I, for my part, have finished. (stands up and leaves)

Neat F Marten: Dear Readers, the interview ended at this stage. The objective notification of information was swept away by intense emotions. I am lucky since the fox waitress has promised me a Dirty Pigeon cocktail, and I hope that in spite of its name it is drinkable. A piece of advice for our readers: whatever your position is on the issue, never shit on each other.
The ordered small table was thumped with such force scattering the sugar bowl and everything around on it that Mara flipped out of the kitchen terrified. When she got there, the tableware was smashed into pieces, the feathers of Edwin were covered with brown, sticky coffee and he was franticly kicking everything that got in his way.
Some of the pieces of the torn paper were dancing in the air then landed on the crown of the head of her beloved husband. Seeing all the mess Mara’s heart stopped beating for a second.
-    My goodness, are you crazy? – breathed the pigeon woman flabbergasted. It seemed to her that steam of fury came out of Edwin’s beak.
-    Mara! Bring the laxative. – said Edwin fuming while with his wing he was trying to clear away a brown spot from his forehead.
-   I would like to deliver a nice packet for a marten acquaintance.


Translated by Éva Gizella Osztényi
Graphics: Erika Balanyi


2018. február 1., csütörtök




















Novellák IV.

A megfigyelők


– Ez a film egy nyomasztó gondolatot vet fel. Azt, hogy mindannyian egy olyan világ lakói vagyunk, melyet egy másik, párhuzamos világ keretez be – mondja vaskos karjaival gesztikulálva Köpcös. A fejtetőjén hosszúra hagyott haját, mely mostanáig a szemébe lógott, hátrasimítja. Rá sem néz a mellette ülő Bongyorra.
– Valóban – hagyja jóvá amaz. Lenéző vigyorral az ajkán megigazítja fekete keretes szemüvegét. – Jó is, hogy mondja. Ez hasonlít a beiktatott narratívákat tartalmazó alkotásokra, melyekben az elbeszélés rétegei között tükörszerkezet jön létre. Tudja, a…
– Persze, hogy tudom, a mise en abyme-re – bólogat Köpcös. Érzi, hogy vörösödik az arca. Csodálkozik, hogy eddig kibírta ordítás nélkül. Négy órája és negyvenkét perce vitatkoznak a parkban. Ilyenkor már dühöngeni szokott Bongyor okoskodása miatt. Igaz, elképzelte néhányszor, hogy feláll, és a súlyos könyveket tartalmazó táskájával leüti göndör hajú filmteoretikus kollégáját. De nem, ez csak jóleső fantáziálás.
– Olyasmi – sóhajtja ingerülten –, de a tárgyalt film esetében nincsenek egymásba ágyazott történetek, hanem egymásba ékelődő valósághalmazok vannak. Ott van például az egerek univerzuma. Ezt veszi körbe az őket megfigyelő tudósok halmaza, ami egyel magasabb szint. A harmadik szint az idegen lények rétege, akik az egereken kísérletező emberek viselkedését tanulmányozzák. Elismerem, hogy ezek között is van tükröződés. De csak tematikus…
– Dehogy is! Például abban a jelenetben, mikor az idegenek ugyanolyan kísérleteket hajtanak végre az embereken, mint azt megelőzően az emberek az egereken a filmnyelvi eszközök is hangsúlyozzák rekurziót. Szubjektív szemszögű képek, rántott svenkek, zoom, minden. Analógia a dialógusokban, és a nondiegetikus hangkommentárban. Nem mondja, hogy nem vette észre! Maga honnan szerezte a diplomáját?!
Az utolsó mondatot nem kellett volna. Köpcöst elönti a forróság. Lassított felvételben látja magát kívülről, ahogy feltápászkodik, lendíti a karját, s vele a nehéz bőrtáskát Bongyor feje felé. A szemüveg pörögve táncol a levegőben. Bongyor ájultan a hideg, fehér padlóra zuhan. Várjunk csak! Köpcösnek most tűnik fel, hogy nem is a parkban vannak, hanem egy üres szobában, egyik oldalán üvegfallal.
Míg azon töpreng, hogyan kerültek ide, az üvegfal mögött Bizgr, az Zmrzlina bolygó lakója, emberkutató, és négy poronty szülőapja (most növesztgeti az ötödiket a domborodó térdhajlatában), reszketve dörgöli öt szeméből a középsőt. Három órája és negyvenkét perce szippantotta fel az embereket az űrhajó, de az űrlénynek eddig egyetlen szót sem sikerült felfognia a tanulmányozni kívánt alanyok eszmecseréjéből. Ha Bizgr főnöke megtudja, hogy nem megy a kódfejtés, biztos kirúgja őt. Vagy rosszabb. Ez nem történhet meg. Bizgrnek gondolnia kell az utódokra. Már elképzelte néhányszor, hogy ha bejön a felettese, és pattogni kezd, ahogy szokott, akkor ő feláll a székéből és súlyos, aktatáska méretű öklével leüti kopasz munkaadóját. De nem, ez csak jóleső fantáziálás. Csápszerű végtagjain csoszogva már jön is a főnök.
– Léé, csmbrrögrrö – mondja eleve felpaprikázva, ami emberi nyelven valami ilyesmit jelent: „Na, hogy halad?” Türelmetlen. Négylencsés szemüvege ugrál az orrán.
– Bizmutnyamanya krnyö – válaszolja bizonytalanul Bizgr, ami annyit tesz: „Nem túl jól.” Izzad.
– „Náámirga milupagpp bgyula. Zsizsmerge géépéény, iinnp kutymaga” – teszi hozzá, vagyis: „Valamilyen titkos jelrendszert használnak. Értem a szavakat, de nem tudom összerakni.”
A főnök arca feldagad, mint egy lufi.
– Zétényimaganyamacsépékula?! Brrdffa demeregemazs? – hadarja. Mindjárt szétdurran. – „Nem mondja, hogy már megint nem érti! Maga honnan szerezte a diplomáját?!”
Az utolsó mondatot nem kellett volna. Bizgrt elönti a forróság. Lassított felvételben látja magát kívülről, ahogy feltápászkodik, lendíti a karját, s vele a nehéz öklét a főnök felfúvódott feje felé. A szemüveg pörögve táncol a levegőben.

Illusztráció: Kovács Evelin Babett

2017. október 31., kedd



Ti kértétek III.

Bolondok


Tengeri Szerzetes és Hőspincér a parton ülnek. Székük lába a homokba süllyed. Órák óta bámulják a tengert, mely most hidegkék, akár a fölötte terpeszkedő égbolt. A horizont halvány szürke csík a távolban, alig lehet látni. Ég és víz összenőtt.
Tengeri Szerzetes ócska matrózruhában görnyed, a pipáját rágja. A szakálla ragad a kosztól, a vége rózsaszín, nemrég vattacukrot evett. Az orrán kerek, leopárdmintás keretű napszemüveg, fején lyukacsos halászháló algával és tengeri sünökkel. Hőspincér mellette gubbaszt. Nem néz rá a társára, a földre mered. Kezében hosszú spárga, melynek végén nejlonzacskó csüng. A zacskóban romlott krumplifőzelék. Hőspincér idegesen megrázza a nejlont, s közben megdörgöli kopaszodó feje búbját. Fekete öltönyzakója kinyílik csupasz mellkasán.
Szörcsi, ül! – mondja a zacskó krumplifőzeléknek. – Nyomorult állat!
Hm – bólogat Tengeri Szerzetes. – Menni szeretne az is.
Hőspincér hol a zacskóhoz szól, hol a szakállas öreghez.
Maradjál már nyugton! Beléd rúgok! Nem megy az sehova se. Mert nem engedem. Kushadj!
Te még sosem gondolkoztál mi van arra?
Merre? Mondom, hogy maradjál, te!!! Arra-e? Hát erdő.
Nem a hátunk mögött. Arra. A vízen túl. Nem ott van-e az Isten?
Mi? Szerinted ott lakik? Télleg? Amúgy sose jutnánk oda. Mer ahhoz repülni kéne. Namost, nincsen szárnyunk. A Szörcsinek sincs. Szóval maradunk a seggünkön. Hé, te! – belerúg a zacskóba. Na, ugye!
Hm. És ha csak felfeküdnénk a vízre? Nem kell repülni. Csak bemegyünk a hullámok közé és elengedjük magunkat. Nem az Isten ölén kötnénk-e ki?
Sosem tudtál logikusan gondolkozni. Ha felfekszünk a vízre, előbb-utóbb elsüllyedünk. MEGFULLADUNK. Szerencsére, belém szorult némi ész. – Szörcsihez szól.  Feküdj a földön, és ne morogj rám! Nem kapsz ma enni. Anyaszomorító!
Tengeri Szerzetes a combjára fekteti kialudt pipáját, s előkapar a zsebéből egy hosszú, cipőfűzőhöz hasonló gumicukrot. A csuklójára kezdi tekergetni.
Hm. És ha megfulladunk? A vége ugyanaz. Hát nem az Istennél kötnénk ki akkor is?
Hőspincér köpködve szónokol.
És ha nem is kötnénk ki sehol sem? Mondjuk, ott a távolban, a tenger másik felén van egy ajtó. Mi van, ha az ajtó túloldalán a nagy büdös semmi fogad. Ha az egész Isten dolog csak a fejünkben létezik. Mer például van olyan ember, aki azt mondaná, hogy ez itt, ami itt körülvesz, te, a tenger, a homok, meg a Szörcsi mind csak illúzió. Biztos akadna ilyen okostojás. Nekem meg te vagy a valóság, meg a Szörcsi. De annak a másik tagnak nem. És lehet, hogy neki lenne igaza. Vagy lehet, hogy nekem. Honnan lehet azt tudni?
Hm. Hát azt nem lehet tudni.
− Így van. Itt a parton nem jöhet rá ilyenekre az ember. Te mindig csak értelmetlen dolgokról beszélsz. Mindig csak, hogy mi van erre, meg arra. Ezeket egyáltalán nem tudhatjuk.
Nem ám. Igaz. Itt a parton nem lehet rájönni.
Jobb nem feszegetni az ilyesmit. Jobb, hogy az ember nem tudja, mi van odaát. Mert így meg van az esélye, hogy úgy van, ahogy reméli. Hogy létezik az odaát. De ha már ott van az ember, és nincs is ott semmi, de semmi se. Na, akkor már miben reménykedjen?
Hőspincér az ölébe veszi a krumplifőzelékes zacskót, és simogatja. Tengeri Szerzetes a csuklójára csavart édességet nyalogatva válaszol.
Hm. Akkor már semmiben. Ha tényleg semmi nincs ott. De ha mégis. Akkor már nem kell többet reménykedni. Meg kételkedni. Mert akkor végre tudja az ember.
Hát, lehet. De ez az, ami sose derül ki. Soha de soha.
Tengeri Szerzetes sokáig hallgat. Az eget vizsgálja, melyen egy felhő mintha egy nagy kezet formázna. Olyan, mintha a kéz éppen neki intene. De lehet, hogy csak káprázat. A matrózruhás azért bólint egyet, s rekedten jegyzi meg.
Hm. Dehogynem. Csak el kell indulni egyszer.

2017. szeptember 14., csütörtök


Ti kértétek II.

A jég alatt


Fundra körmei kopognak a jégen. Szaladva érkezik, kifulladt. Liheg. A hó világosszürke orrára potyog, s mostanra fátyolt szőtt a tó megszilárdult vizére.
A fiatal nőstényfarkas sietett, hogy nehogy lekésse az első hajlani fényeket. A falka ilyenkor még az igazak álmát alussza. Sajnos azonban Selymes, az alfahím asszonya felébredt, mikor Fudra ellopózott a csapattól. Az idős nőstény nem kérdezett semmit, csak nézte Fundrát, mintha átlátna annak fehér bundáján, egészen a szívéig.
Fundra most körülnéz az erdőben. A derengő, lilás színezetű fák összekapaszkodva ölelik a tó partját. Ma messzire költözik innen a falka, új vadászhely reményében. Fundra talán most láthatja utoljára a csodát. Mancsával elkotorja a havat a befagyott víztükörről. Az ébredező pirkadatban előtűnik a jég alatti ország, messze lent a farkas talpa alatt. Fundra ezt akarta látni, ezért járt ide titokban hónapok óta.
Kékesfehér, kerekded házacskák alszanak a tó fenekén, egymásra tornyozva, rendezetlen várakat alkotva. Az építmények között gyöngyházas csillogással kanyarog egy köves út. Az ablakok sötétek, a házak lakatlanok. Csak egyvalaki él itt, egyes-egyedül. Az egyik palotában már dereng is valami fény. Aprócska lány dugja ki a fejét az ablakon. Nem néz fel, nem veszi észre az állatot. Pedig tud Fundra létezéséről, többször látták már egymást, egy alkalommal a lány még integetett is a farkasnak. A pici lény most eltűnik az ablak szárnya mögött. Mit csinálhat? Fundra mellkasát szorítja valami. Arra gondol, amire már oly sokszor. Hogy ő szeretne ott lakni, lent a föld alatt, egymagában, elrejtőzve a világ elől. A hó egyre sűrűbben hullik. Fundra próbálja elkaparni. Aztán, mintha valami recsegne a háta mögött. Szakáll, az alfahím áll a parton, a fák sűrűjében. Selymes szólhatott neki, s a vezér talán követte Fundrát. Olyan szigorú a pillantása. Vajon mióta tudják, hogy ide jár? Szakáll nem szólal meg, de Fundra tudja, hogy menni kell. S míg megfordul, s elindul, gondolatbeli önmagát, kicsi lány képében, otthagyja lent a víz mélyén. 

2017. szeptember 11., hétfő
















Ti kértétek I.

Pepita és Pöttyöske


Arra! – jelentette ki Pepita.
Nem, hanem arra – magyarázta Pöttyöske.
De nem. Arra. Jobbra. Hülye vagy – fújtatott dühösen Pepita.
Te vagy a hülye. És balra – nyugtázta magabiztosan Pöttyöske.
Gyűlöllek. Remélem, hirtelen feltámad egy brontoszaurusz, erre téved, és ráül a fejedre.
Én meg remélem, odacsukja a hosszú nyakadat a gigametró ajtaja.

Jó ideje vitáztak már. Egyesek arról pletykálkodtak, hogy évek óta. Mert már ezer éve senki nem látta mozdulni a kétfejű (sőt, kétnyakú), egytestű zsiráfot. Egy elefántborjú mondjuk a minap azt állította egy zebra újságírónak, hogy egyszer észrevette, amint a furcsa teremtmény egy egész métert haladt előre. Talán egy másodperc erejéig Pepitának és Pöttyöskének sikerült egyetértésre jutnia abban, hogy melyik irányban van a nagyméretű állatoknak tervezett gigametró. Nem sokkal ezután a Szafari híradóban a zsiráfkisebbség szóvivője cáfolta, hogy a sziámi ikrek tényleg elindultak valamerre. A Vérmes Oroszlánok elnevezésű terrorszervezet persze már többször megkísérelte rátenni a kezét az egy helyben álló zsiráfra (pontosabban zsiráfokra), de az Összenőtt Állatokért Egyesület a helyi rendőrség segítségével elhárította a katasztrófát. Pepita és Pöttyöske most is ott állnak, majdnem teljesen háborítatlanul a Majomkenyérfa utca 12. szám alatt. A csimpánzkölykök jóindulatból csak néha dobálják meg őket majomkakival. 

2017. augusztus 16., szerda


Szösszenetek II.

Almás rétest, aranyom?


Egy kis almás rétest, aranyom? Most sült. Még meleg. Üljön már le!
Nem, köszönöm… izé, Ma-mancika néni. Sietek.
Ennyire sürgős? Nem kell rohanni. Kocsonyát? A malac farka is benne van, tegye ki a tányér szélére, ha nem szereti.
Ööö, nem köszö… köszönöm. Nem kérek. Tényleg menni kell. Várnak a Vágóhíd utca 19. alatt is. Tudja, a… na, milyen bácsi.
A Töhötöm.
Igen, izé… Töhö… Töhö… Na, nem tudom kimondani.
Egyem is meg! De szép szál legény maga. Az a csillogó fekete bőr. Mint egy csokoládébaba. Ha még fiatal lennék. Elpirult? Nem látszik, hahaha. Ne haragudjon már, de errefele nemigen látni ilyen népeket. Olyan izgatott lettem. Nem így képzeltem ezt a pillanatot. Hanem, van ám káposztáscvekedli. Azt szereti-e?
Ne-nem tudom, mi az. Jajj, bocsánat. Elejtettem a…
Hagyja csak, hagyja. Jó helyen van az ott. Egy dámaparti csak belefér?
Nem igazán. Mmm…
Menni kell, értem, értem. Nagyon sietős magának.
Bocsánat, már megint…
Hagyja, eldőlt, kit érdekel az a lámpa. Egyem is meg. Maga olyan kis izgulós fajta. Nem lehetne holnap túl esni a dolgon? Ma még hagy gyönyörködjek magában.
Nem lehet, nem. Ma kell. Most.
Jó, hát ha ma, akkor ma. Almás sütit?
Nem. Még mindig nem – mondja a magas fiatalember, akit világszerte a Kaszás néven emlegetnek.
Remegő tagokkal a talajra ejtett célszerszámáért nyúl, azért a bizonyos kaszáért. Felmarkolja, megint leejti, megindul Mancika néni felé, közben megbotlik a dohányszó asztal lábában, a fegyverével felborít valami fonott kosarat, s lefejeli a csillárt. Végre elér az öregasszonyhoz, s lesújt rá. Háromszor. Kétszer elvéti. Mikor utóbb a barátainak meséli az esetet, azt nem ecseteli, hogyan hatott a két mellésuhintás Mancika néni egészségi állapotára. Valószínűleg nem jól, mert a férfi később nagyon fintorog, mikor ehhez a részhez ér a történetben. Most a néni előtt, vérrel befröcskölt homlokát dörgölve is fintorog.

Tökre utálom ezt a me-melót – sóhajtja. Távozáskor még utoljára véletlenül összezúz egy darab malacot formázó porcelánfigurát, és a földre sodor egy világítós Krisztus képet. 

2017. augusztus 13., vasárnap



Szösszenetek I.
Rab vagy


Na, eljössz velem az útra – kérdi Naro, az óriás sas, miközben a tópart szürke kövére telepszik.
Nem is tudom – válaszolja Pitypang a földön kuporogva, apró kavicsok közé fúrva lábujjait. Gesztenyebarna haja az arcába hullik. Egész délután egy ággal túrta a nedves talajt. Most is ezt csinálja, a háta furcsán görbül a tevékenység közben. A Keskeny Hegy távoli ország. Egy hónapig kell repülni. Az én kis hártyaszárnyaim nem bírják addig.
Felülhetsz a hátamra, ha szeretnél.
Túl csontos a hátad.
Hozd el a moha párnád!
Pitypang fel sem pillant. Legyint.
A fizetség is túl kevés. Csak huszonöt évet kapnék cserébe a szolgálatomért. Más százötven, kétszáz évet is megkeres a Keskeny Hegyen. Én hamarabb halnék meg, mint a többi tündér.
Itt meg fogynak a napjaid. Ott legalább gyarapodna a számuk. Még élhetnél egy kicsit.
Jó, igazad van. Csak még be kell fejeznem a bűbáj iskolát.
Naro kezd türelmetlenkedni. Duzzogva fújja fel fehér tollait.
Utálod a bűbáj iskolát.
És még rendbe kell tenni a kiskunyhót. Nemrég költöztem be. Még egy évet itt akarok tölteni.
Ott is vannak kunyhók.
A kicsi tündér végre felnéz, a keze megáll. Szeplős orra kikandikál a barna lobonc mögül.
Jól van, jól van. Lehetetlen vagy. Mindig prédikálsz. Mindig mindent jobban tudsz, ó Bölcs Sas! Jövő héten elindulunk.
Két éve mondogatod. Rab vagy. A változatlanságé.
Akkor holnap indulunk, Tökéletes Úr. Most jobb? Elégedett vagy?
Inkább ma.
Pitypang megint az ággal kaparássza a földet. Az orra eltűnik a hajzuhatag mögött.
Holnap.