Novellák I.

A koncert

– Nem találunk szavakat – mondja vékony, reszelős hangján Mester, ahogy megpillantja Nagyot a kitárt ajtó szárnya mögött.

– Nem találunk – erősíti meg Lilike, Mester asszisztense.

– Micsoda magas rangú vendéget köszönthetünk, ez igen – így Mester.

– Egy vendéget, odafentről – fuvolázza Lilike.

Nagy akkorát ásít, hogy majd kiesik a saját száján. Lustán végigsimítja a csillogó fejbőrét, és belép a rozsda árnyalatú előtérbe. Szürke nyakkendője álmosan libben a nyakában. Szemöldök nélküli homlokán apró ráncok tűnnek elő, ahogy végigméri a házigazdákat: Mester ugyanúgy néz ki, mint húsz évvel ezelőtt, talán csak púpos háta görbült tovább. Az arca mindig is egy iszákos vénemberére hasonlított, így azon semmi változást nem lehet felfedezni, sötétkék vászon köpenye ugyanolyan kopott, és foltos, mint régen. Lilikén azonban minden nagyobb, a mellei, a szeme, a szemüvege, a bozontos konty a feje búbján. Csak a levendula színű miniszoknyája zsugorodott mikroszkopikus méretűvé, Nagynak szinte hunyorognia kell, hogy észrevegye a falatnyi ruhadarabot.

– Nahát. Azt hittem, már nem itt dogoznak – közli köszönés helyett Nagy. A ballonkabátját a kovácsoltvas fogasra teszi, az aktatáskáját a fogas alá, a földre. Kinyitja a táskát, kivesz belőle egy fekete noteszt, és egy csillogó, fehér tollat. Mester a földig hajol, míg Lilike idétlenül pukedlizik. Nagy kelletlenül igazgatja az öltönyét.

– Nem kell ennyire… – legyint. – Kerüljük a formaságokat, ha kérhetem. A táskámat itt hagyhatom?

– Hogyne, hogyne – feleli mézesmázosan Mester, míg a száraz kezeit dörzsölgeti. Na és minek köszönhetjük a látogatást?

Megint meghajol, s Nagy kezd türelmetlenkedni.

– Kérem, ne hajlongjon. Talán húzza a görcs? Teljesen felesleges. És a kérdés is: tudja, hogy ellenőr vagyok.

Mester elképed.

– Csak nem? Panasz érkezett? Nem lehet, hiszen minden szabályt betartunk, nem igaz?

– De igaz – helyesel a nő. – Húsz éve nem volt példa reklamációra. Minden a szerződés szerint működik.

– Eggen – fintorog Nagy. – Most viszont volt panasz. A bizottsági tagjaink jelezték, hogy nem tudnak nyugton ülésezni, mert akkora hangzavar szüremlik fel a középső szintről. A Főnök utasított, hogy nézzem meg, mi okozza a lármát. Húsz évente amúgy is esedékes a kontroll. A szerződés is kimondja.

– Értem, értem – hajlong megint a púpos. – Lilike, tölts egy italt az úrnak.

Lilike máris ott terem a tágas előcsarnok bárpultja mögött. Minden olyan, mint a nyolcvanas években: bordó műbőr borítja a falat, lekerekített fémszékek kuksolnak az ezüstös asztalkák előtt, a pult mögött egy szögletes, ósdi kazettás magnó lapul. A bútorokból áradó dohányszag is a múltból rekedt itt, szúrja Nagy torkát és csípi a szemét. Lilike whiskyt tölt, a vendég elé siet, és átnyújtja neki a poharat.

– Köszönöm – biccent Nagy. – Bár szolgálatban nem kellene… – Rögtön fel is hajtja az alkoholt. Úgy kortyolja, mintha vizet inna. Mester ravaszul pislog.

– Lilike, még egyet!

– Nem, nem. Elég volt. – Nagy visszanyomja a poharat a nő kezébe. Belefirkant valamit a füzetébe. – Akkor, ha megengedi, szeretnék körülnézni. Persze, főleg az érdekel, hogy mi ez az óbégatás. Most is hallom a ricsajt. Vezessen oda, ahonnan a zaj jön.

– Hogyne, hogyne – kántálja az öregember.

Kilépnek az előtérből vezető folyosóra. Míg egyre bentebb haladnak, Nagy a teret méregeti. A falakat hússzínű, zsírfoltos tapéta burkolja, a lábuk alatt mályvaszín szőnyeg fekszik, melyet aprócska, égésnyomnak tűnő, fekete lyukak pettyeznek be. Nagy undorodva ráncolja az orrát.

– Te jószagú… Mióta nincs felújítva ez a hely? Mondja meg a Vezérnek, hogy nem ártana egy alapos takarítás, és festés. A megállapodás szerint a középső szintet is rendben kell tartani. Ez az ő felelőssége.

– Á, igen, igen – nyekergi az öreg. – Nos, a Vezért nem nagyon érdekli az a megállapodás. Az én főnököm, tudja, a káoszt szereti, nem így van Lilike?

– De igen. Teljes mértékben. Ő a káoszkirály – csilingeli a nő.

– Azt mondta, látni sem akarja többet azt a szerződést – teszi hozzá Mester. – Szégyelli, hogy egy lapon szerepel a neve a maga feljebbvalójával. Rám bízta az egész kócerájt. Na, nem a megbecsülése jeléül. Inkább csak úgy kéznél voltam…

– Értem. Akkor magát marasztalom el – feleli kegyetlenül Nagy, majd egy határozott mozdulattal ismét belevés valamit a füzetbe. Mester rávigyorog, és a foga alatt dörmögi: Fulladj meg! Majd úgy tesz, mintha tüsszentett volna.

– Egészségére! – trillázza Lilike. Nagy gyanakvóan néz rájuk, de nem kommentálja a történteket.

– Minden rendeltetésszerűen működik a 3/1-es pont figyelembevételével – folytatja Mester. – Amit betéve tudok, természetesen: „A felek megállapodnak abban, hogy a középső szinten tilos a különös kegyetlenséggel elkövetett fizikai kínzások illúziójának gyakorlása az odakintről érkezett delikvensekkel szemben…”

– „3/2-es pont. Különös kegyetlenséggel elkövetett fizikai kínzások illúziói a következők:” – hadarja önelégülten Lilike, hogy bebizonyítsa, ő is kívülről tudja a megállapodás szövegét. – „Megnyúzás, nyárson sütögetés, feldarabolás, karóba húzás, élve eltemetés. Kivéve az égetést, mivel a tisztító tűz alkalmazása az itt töltött idő utolsó napjaiban, a szerződés 7/4-es pontja szerint szükséges, a szabadulás, és a felső szintre jutás elengedhetetlen feltétele.”

– Ne folytassa – szól rá a nőre a szemöldöke helyét dörgölve Nagy. – Én is tudom, ezért jöttem. Gyanítom, hogy az ordítozás egy szabálytalan kínzási formának köszönhető. A 3/3-as pont szerint megengedett gyötrési módszernek csupán a pszichikai bántalmazás eszközei minősülnek.

– „Úgy mint, megalázás, kilátástalanság érzésnek gerjesztése, rémisztgetés, bizonytalanságkeltés” – okoskodik Lilike.

– Biztosítom, hogy mi minden esetben forma szerint járunk el – mondja erősen gesztikulálva a púpos. – De, ha kívánja, szívesen bemutatom az összes kínzóteret.

– Hány helyiség is van? – tudakolja Nagy.

– Hetvenhétezer-hétszázhetvenhét – bazsalyogja az öreg. Az ellenőr megdöbben.

– Inkább maradjunk a problémás teremnél. Sokáig kell még menni?

– Még hetvenhét másodperc – mondja Lilike, olyan hangsúllyal, mintha éppen valami örömhírt közölne.

Örökkévalóságnak tűnik, mire odaérnek. Nagy unalmában azon gondolkozik, hogy beteget kellett volna jelentenie. Vagy kiötölhetett volna valami kifogást, miszerint odakint van dolga, önkéntes alapon haldokló néniket kell látogatnia, vagy ilyesmi. Végre megérkeznek, a ricsaj felerősödik. Egy indamotívumokkal díszített, sötétbarna ajtó elé lépnek. Mester belöki az ajtót.

Elképesztő látvány tárul Nagy szeme elé. Egy hatalmas, vörös plüssbe vont székekkel és páholyokkal teli teremben találja magát, középen egy csillag alakú színpaddal. Felnéz a mennyezetre, melyen vörös kígyók mintáit fedezi fel. A csúszómászók nyelve ostorként tekeregve szövi be az aranyló falat, középen összefonódva egy csillárt alkot, s a mélybe nyújtózkodik. A csillár mellett, közvetlenül a színpad fölött egy kürtő tátja feneketlen száját a bámészkodóra. Nagy ámulva forgatja a fejét.

Amilyen gyönyörű ez a terem, olyan borzalmas az itt tartózkodó társaság. Körös-körül szörnyek foglalnak helyet, egyik ocsmányabb, mint a másik. Az első sorban egy háromfejű, zöldülő arcú nő ül, a hat kezéből kettőben egy műsorfüzet féleséget tart. Mellette egy véres szájú bohóc ücsörög, egy zombival tereferél és röhögcsél. Az élőhalott szeme nevetés közben kirobban a fejéből, és rácsorog a jobb napokat látott szmokingjára.

– Bocika – selypegi a zombi, mire a bohóccal hisztérikus nevetésben törnek ki.

– Magyarázza el, hogy mi van itt! – parancsolja berzenkedve a háziúrnak az ellenőr, s az öreg máris kielégíti a vendége kíváncsiságát.

– Nos, ez a program még csak tizenhárom napja működik nálunk.

– Én találtam ki – dicsekszik Lilike.

– Bizony, bizony – erősíti meg énekelve Mester. – Mire nem jó az ember asszisztense. Hát, kérem szépen az itteni szolgák lázadoztak, hogy semmi szórakozásuk nincsen. Mármint kulturális szórakozás. Lilike pedig összekötötte a kellemeset a hasznossal.

– Így van! Ez tartalmas időtöltési lehetőség, és szabályszerű kínzási módszer – ecseteli a nő, miközben egy óriásmosollyal bemutatót tart az óriásfogairól. – Az újonnan érkező delikvensek egy nagy csövön keresztül a színpadra pottyannak. Nem tudják még mi vár rájuk, nem ismerik a középső szintet. A kiszolgáló személyzet pedig a legfélelmetesebb alakjában várja az újoncokat. De miért nem ülünk le mi is? Mindjárt megnézheti a saját szemével, mi történik.

Míg helyet foglalnak, egy géphang arra figyelmezteti a közönséget, hogy az előadás máris kezdetét veszi, és kéri, hogy mindenki kapcsolja ki a mobilját. A rémes társaság elcsendesül, a termet félhomály borítja el, a csillár erős fénycsóvát sugároz a színpadra. Dörömbölés hallatszik, majd a kürtőből egy fiatal lány zuhan publikum elé. Az oldalára esik, egy darabig mozdulatlanul fekszik a földön. Törékeny testét csak egy szürke rongy fedi. Mikor magához tér, feltápászkodik. Ahogy végignéz a démoni csőcseléken, a rémület eltorzítja az arcát, és éles sikoly tör elő a torkából. A közönségen a csodálat moraja hullámzik végig. A Nagy mellett ülő behemót troll azt suttogja a szomszédja fülébe:

– Micsoda gyönyörű hang. Koloratúrszoprán, a kedvencem!

A sikoltozás természetellenesen hosszú ideig tart. A lány talán megőrült. Nagy úgy érzi, odafagyott a székéhez. Egyre csak a kínlódó teremtést figyeli, aki kétségbeesett köröket ró a színpadon. Mikor a nő végre elfárad, a földre rogy, és zokogni kezd. Valahonnan egy hegedű sír fel, előbb pattogva és szaggatva vetélkedik a fellépő szipogásával, ám a disszonancia lassan harmóniává szelídül, és a zihálás táncot lejt a kísérőzenével. Nagy arra gondol, hogy ha lenne szőr karján, most biztosan égnek meredne. Ez a jelenet fájdalmat okoz neki. Becsukja a szemét, a keze ökölbe szorul. Eszébe jut, hogy a húsz évvel ezelőtti látogatása is hasonló hatással volt rá. De most beszüntetni ezt az egészet. Nem érdekli, mit szól a Főnök.

Még felszakad néhány kiáltás a lány mellkasából, aztán, mint egy kisállat, összekuporodik, és a fejét fogva végleg elhallgat. Egy vámpírszerű porondmester odamegy hozzá, megragadja a karjánál, és levonszolja a pódiumról. Felzúg a taps, a közönség őrjöng. A zombi, aki azóta új szemeket növesztett, üvölteni kezd:

– Bjavó! Szejetem magát! Adjon autógjammot!

A bohóc ordítva bőg mellette a meghatottságtól, és egy lepedő méretű zsebkendőbe fújja az orrát. Virágeső zúdul az emelvényre. Míg mindannyian kikászálódnak a teremből Nagy szemében az elszántság tüze lobban fel.

– Na, na? Hát ez lenne a hangzavar. De ugye, hogy nincs benne semmi rendellenes? – kíváncsiskodik a tömeget túlkiabálva Mester.

– Vallja be, hogy magának is tetszett! – kuncog Lilike. – Láttam az arcán a megilletődöttséget!

Nagy körmönfontan somolyog a nem létező bajsza alatt.

– Nagyon eredeti.

– Ugye, ugye? – mantrázza a púpos.

– Grandiózus! – kiálltja Lilike. Nagy bólogat.

– Ahogy mondja. Főként a nézősereg való a kedvemre. Kíváncsi vagyok, hogy mindenki valóban itt dolgozik-e! Persze, biztos nem lógtak be az alsó szintről. De ezt könnyedén kiderítjük.

Mester és Lilike arcáról lepereg a jókedv.

– Hé maga – szólítja meg az oldalán csoszogó vajákos asszonyt Nagy. – Mutassa az igazolványát! A banya artikulálatlan halandzsával válaszol. Igazolványt nem tud felmutatni. Az ellenőr a bohócot is leszólítja, aki viszont terjedelmes káromkodással felel.

– Szép. Nincsenek papírjaik – állapítja meg a vendég, és hosszasan jegyzetel a noteszébe. – Ugye nem kell idéznem a paktum mellékletében lévő 9/1-es kitételt?

– „Csak és kizárólag az érvényes igazolvánnyal rendelkező személyzet tartózkodhat a középső szinten, és tehet eleget a szerződésben foglalt kötelezettségeknek” –darálja fásultan Lilike.

– Így is van! – rikkantja Nagy. Most először tűnik igazán lelkesnek. – Vagyis ez szerződésszegés. Mit gondoltak, a melléklet nem fontos? Ebben az esetben az ügyet a Főnök elé terjeszthetem, és kérelmezhetem a hely rendszabályozását. Remélem, bezárják ezt a lepratelepet. És akkor maguk szépen mennek vissza a Vezérükhöz.

Meser és Lilike elkámpicsorodva néznek össze.

– Kérem – nyöszörgi a púpos, míg belecsimpaszkodik az ellenőr zakójába. – A Vezér gyűlöl minket. Biztos, hogy odakintre száműz, és az idők végezetéig gyerekeket kell ijesztgetnünk. Nem szeretjük a gyerekeket. A hideg ráz tőlük.

– Büdösek – siránkozik Lilike.

Nagy gonoszul vigyorog rájuk, lejegyez egy mondatot a füzetébe, majd a hóna alá csapja a noteszt, és kíméletlenül szúrja oda az utolsó megjegyzését.

– Nagyon jó! Majd meglátogatom magukat az árnyékvilágban. Néha nekem is kell egy kis szórakozás.

Ookami álma

Születés

„Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak?
Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy.
Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék,
kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.”

139. zsoltár 7-10.

– Elmondod? Persze, hogy el.

– Már megint? Elkopik az a történet. Nincs kedvem.

– Dehogy nincs, Uram. Ehhez mindig van. A te történeted. És te mindent szeretsz, ami veled kapcsolatos.

Ookami hitetlenkedve szisszent fel, de szokásos jó kedélye nem illant el olyan könnyen.

– De szemtelen valaki!

Az erkély korlátjára támaszkodva, a hátát görbítve múlatta az időt. Csontos vállai, lapát keze, és hanyag testtartása miatt úgy festett, mint egy tohonya sas fióka. Néha eleganciát, és erőt sugárzott. Most meg nevetségesen nézett ki, a hajszálai közül néhány, a homloka körül úgy meredt az égnek, mint egy esetlen madárka tollai. Mindig ott vakarászta a fejét töprengés közben. Bár már nyolcvan éve élt a földön, az idő nem hagyott nyomot a testén, fiatal, ereje teljében lévő férfinek tűnt. Egyedül ősz haja és szemöldöke utalhatott volna a korára, ám a szokatlan külső jegyekkel már tizenéves korában is rendelkezett. Sötétbarna szemei mostanra szürkévé változtak, az arca megnyúlt, járomcsontjai finoman kirajzolódtak, s a vonásai elvesztették egykori kerekded formájukat. 

Nadja érkezése ugyan megtörte kellemes magányát, de Ookami nem bánta. Legkedvesebb szolgája egyáltalán nem volt rossz társaság, és látványnak sem volt utolsó. A fiú jóleső elégedettséggel mérte végig a leányt, aki közelebb lépett hozzá, és ő is a korlátra fektette a karját. Kikaparta az arcából  aranyszínű hajszálait, s a hátára kanyarított kendőjével betakarta a vállát. Ookami megborzongott, s egy pillanatig nem tudta eldönteni, mi okozta a hatást. Már jó ideje érezte az izgő-mozgó bizsergést a gyomrában. Ha a csillagok alatt megbújva a várost kémlelhette, mindig csiklandozta valami belülről. Nadja jelenléte csak hozzátett az élményhez. És, talán elterelheti a figyelmét. A palota és a környező házak pislákoló fényei remegő foltokat rajzoltak rájuk.

Ookami még egy kicsit kérette magát. A szolgáló tovább győzködte.

– Naa! Segítek. „Hetven esztendővel ezelőtt kezdődött…”

– Sosem beszélek így. Gyengén utánzol.

– Dehogynem. Figyelj csak! – kuncogta Nadja, majd eltúlzott dörmögéssel tette hozzá:

– „Ekkor érkezett meg az istenfiú az világ peremére.”

– Eh, hagyd abba – göcögött a fiatalember. – Rettenetes, hallgatni is rossz. Különben is, már kívülről fújod.

– Na és, légyszííííííííves! Kérlek, kérlek!

– Csitt! – Szólt rá Ookami. – Mostantól én beszélek, világos? Tehát, normálisabban: Hetven esztendővel ezelőtt kezdődött. Ekkor érkezett meg az istenfiú a világ peremére. – A hangja érdesen rezgett, szinte duruzsolt. Nadja a kezének szegezte állát, míg az uralkodó mesélt:

– Még csak tíz esztendős gyermek volt, a haja nem a válláig ért, hanem rövid volt, és fekete. Olyan fekete, mint a szeme. Az arca pufók, a kezei aprók. Eléggé viccesen nézett ki.

– Mikor világosodott ki a szemed? – vágott közbe Nadja. – Vagyis … a gyereké… – javította ki magát, mert Ookami csúnyán nézett rá. – Tényleg, miért is meséled mindig úgy, mintha nem rólad lenne szó? Mindegy, nem kérdeztem semmit.

– Valamikor! És csak úgy. Mondhatom? Előre szólok, hogy ha állandóan belekotyogsz, akkor elképzelhető, hogy hirtelen álmos leszek, és azonnal aludnom kell.

– Nem. Csendben vagyok. Látod? Na, most. Nem, most!

Ookami nevetett.

– Hogy lehet valaki ilyen szószátyár? Na szóval, ott tartottam, hogy az istenfiú egészen másképp nézett ki akkor. És véletlenül sem hordott kék köntöst, mint általában.

– Hát, mi volt rajta? Ez egy új adalék. Néha hozzáköltesz dolgokat…

– Csak egy egyszerű lepel. Ebben lépett először erre a földre. Már messziről látta, hogy neki való ez a hely. Sokfelé járt azelőtt, de a föld sehol sem nyújtózkodott olyan mélyen az óceán ölébe, mint ez a félsziget. Majdnem olyan volt, mint egy sziget, hiszen csak egy vékony nyúlvány kapcsolta a nagy kontinenshez. A gyermeknek megtetszett a környék. Igaz, a fehér sziklákon és homokon kívül, itt sem lehetett egyebet találni. Arra gondolt, hogy jó lenne az álmaira hallgatni. Egyfolytában egy fekete és szürke kövekből épült városról álmodott, persze ezt sehol nem láthatta korábban, mert nem léteztek építmények, csak az érintetlen, és végtelen természet. És az istenfiú elhatározta, hogy véget vet ennek. Egyetlen szavára vaskos téglahalmok nőttek ki a föld porából. Elég volt néhány suhintás a kezével, és a téglák máris helyet találtak maguknak. Belesüppedtek a talajba, majd falakká és tornyokká alakultak – ecsetelte az uralkodó, s közben az ujjai pergetésével előidézte az egykori mozdulatot.

Ahogy visszaemlékezett az alkotás első, zsigeri örömére a karján égnek meredtek az apró szőrszálak. A hangja egy kissé felerősödött, amint egyre jobban belemelegedett a beszédbe.

Lágyan dobolni kezdett a korláton.

– És mikor készen lett, Van városának nevezte el – okoskodott Nadja felegyenesedve, hogy megigazgassa a kendőjét.

– Igen – hagyta rá Ookami. – De még nincs kész a történetben. Ne szaladjunk előre. Szóval, gondolj csak bele, micsoda móka volt akkoriban kigondolni, hogy mekkora lesz a palota, hol lesz a nagy tanácsterem, hogy kanyarog majd az épület szeleburdi elrendezésű hálófülkéje, és hol állnak majd a környező kisebb-nagyobb házak. Az istengyermek rettenetesen élvezte a tervezés és a megvalósítás folyamatát. Ha megunta egy ötletét, máris módosított az elképzelésen. Például először tizenkét toronnyal díszítette a palotát. Később azonban egyre többet halmozott fel. Mikor készen lett, tizennyolc torony nyújtózott az égbe. Hosszú napokig csak járt-kelt, és elégedetlenül vakarászta a fejét, méterhosszú köpenyét vonszolva maga után.

– Kifelejtetted, hogy mikor csinált magának köpenyt! – szólt rá ezüst karperecét babrálva Nadja. Ookami legyintett.

– Valóban. Azt nem tudom, pontosan mikor. De a lényeg, hogy azt is a föld porából hozta létre. Előbb fonál kanyarodott elő a homokból, egy vékony, puha szál, s ahogy az istenfiú mozgatta az ujjait, a szálból egy nagyobb felület fejlődött ki… satöbbi. De ez most nem olyan érdekes. Na, ott hagytam abba, hogy a fiú nem volt megelégedve a palotával. Csettintett egyet, és hat torony megsemmisült.

– Nem emlékszem, hány esztendeig élt egyedül – szólt bele ismét Nadja, s Ookamit kezdte zavarni, hogy nem mondhatja megszakítás nélkül a történetét. Egy félmosollyal elnyomta méltatlankodását.

– Két esztendő telt el így. Az istenfiú magányosan koptatta a Sötét Város épületeinek kőpadlóit. A házak üresen álltak. A palota termeinek falai egyedül az ő lépteinek zaját verték vissza. Olyanokat, mint ő azonban nem tudott előállítani. Hiába ment ki a félsziget csúcsához, és csettintett, vagy parancsolt az elemeknek. Embert nem tudott létrehozni. Ja, igen, embernek nevezte el az olyanforma teremtményeket, mint ő. Igazából tudta, hogy ez nem az ő hatásköre, de nem érdekelte. Már akkor tisztában volt ereje határaival, mikor a sárkánnyal töltötte napjait.

– Jaj, tényleg! A sárkányról sosem mondasz semmit – világított rá Nadja. – Mindig csak annyit, hogy volt egy sárkány. Kész. Ennyivel el van intézve a dolog.

– Mert ez nem olyan fontos. Ne szakíts félbe állandóan! Nos! Az istenfiú mégsem tudott lemondani tervéről, fáradhatatlanul mormogott a víznek, a homoknak és a napsugárnak, hogy tegyék, amit mond. De ember akkor sem kelt fel a habokból, pedig ezt a kreativitásának legszebb gyümölcseként értékelte volna. Mikor feladta, kiment a félsziget csúcsához, a világ peremének pereméhez. Ekkor keletkezett Anya, az első asszony. Hajnaltájt járt az idő…

– Uram – döngicsélte a körmeit vizsgálva a lány.

– Na mi az? – sóhajtotta az uralkodó, csodálkozva, hogy mi lelte a szolgáját. Nadja az előbb még magabiztosnak mutatta magát. Most pedig mintha tépelődött volna valamin.

– Ezt a részt is mindig össze… összecsapod. Én másképpen hallottam.

Ookami szeme ravaszul villant. A homlokát dörgölte, míg türelmet erőltetett magára.

– Nahát. Már vártam, hogy mikor jön el ez…

Nadja gyorsan közbeszólt, hogy ura ne tudja másfelé terelni a beszélgetést.

– Az istenfiú könyörgött a Teremtőhöz. Akkor még ilyet is csinált. Még könnyezett is. Vagyok pedig meghallgatta a gyermek imáját… és ő… adta az asszonyt. Így mesélték.

– Így volt – hagyta rá Ookami. – Hajnaltájt járt az idő…

– Kérlek… Magyarázd el, miért nem mondasz erről soha semmit – győzködte szelíden a szolga. Úgy látszott, eltökélte, hogy kedvességgel csalogatja elő az elhallgatott részleteket. Ookami egyszerre bosszankodott, és mulatott magában, hogy a sárkányos anekdotát bezzeg annyiban hagyta a lány. Erről meg nem tud lemondani.

– Rövid leszek és világos: NEM – jelentette ki kategorikusan. Mondhatom tovább?

– Igen, Uram – motyogta a lány lemondón.

Ookami rosszallón somolygott, s megpróbált ismét belemerülni a mese sodrásába.

– Hajnaltájt járt az idő, s az istenfiú csendben várakozva ücsörgött a parton, mikor egy összegömbölyödött testet sodortak ki a hullámok a sziklák tövéhez. Odarohant, és alaposan megszemlélte a gubót. A test kétszer akkora volt, mint ő, karcsú kezekkel és lábakkal rendelkezett. Fekete, hosszú haja körbeölelte az egész alakját, és rátapadt a bőrére, valamint átnedvesedett, vékony hártya fonta körül. Az istengyermek gyorsan szabaddá tette a teremtmény arcát, hogy levegőhöz jusson. Az élőlény nagyon szép volt, s a szervezete jóval fejlettebb volt, mint a fiúé. Sok mindenben egyezett a gyermekkel, volt keze, lába, feje, szája. De valahogy másnak is tűnt, néhány testrészét elrontották. Legalábbis az istenfiú akkor azt hitte… A gyermek az Anya nevet adta a jövevénynek. Hamarosan kiderült, hogy Anya sokkal több ismerettel rendelkezik nála. Miután a nő felébredt, az istenfiú palotába vitte, az asszony pedig szép meséket mondott neki, s énekkel ringatta el őt. Ha a lurkó túl szeszélyes volt, a nő rendre intette, ha nyűgös, meghallgatta. A gyermek hamar megértette, hogy Anya bölcsebb nála, és azért van, hogy vigyázzon rá. Ahogy telt-múlt az idő, az isteni sarj imái nyomán egyre több embert szült a természet. Mindenféle kinézetű teremtményeket hozott a víz, s a fiú nagyokat nevetett, mikor meglátta őket. Volt, amelyik már kifejlett példánynak látszott, s jöttek egész picurka emberkék is, volt aki Anyára hasonlított jobban, és volt olyan, aki inkább az istengyermekre.

Ookami megnyugodott, hogy végre folyamatosan regélhet. Mandulaszeme egészen kikerekedett, s a szája szélén kis gödrök jelentek meg. Gyorsan Nadjára sandított, hogy sikerült-e eloszlatnia a lányban az előbbi fellegeket. A szolga nem szólt semmit, pillantása a messzeségbe veszett. Az uralkodó egy szusszanással lendületet vett a folytatáshoz.

– És aztán szőrös, meg tollas lények is érkeztek, akik nyávogtak, ugattak, csiripeltek. A világ egyszer csak élettel lett tele. Anya mindenkinek adott valamilyen nevet. Mikor benépesült a város, megállt a folyamat. Nem jött elő több élőlény a vizek mélyéről. Az utolsó kis emberpalánta itt áll most mellettem.

Nadja ezúttal felnézett. Ookami úgy bámult rá, mint egy kedves ajándékra. Bármi terhelte is a lány gondolatait, urának tekintete röpke mosolyt varázsolt a szája szélére. Ookami megörült a gesztusnak, s halk szavakkal tovább szőtte elbeszélését:

– Az emberek beköltöztek a házakba, kis közösségekben éltek, majd a szőrös és tollas népséget, akiket állatoknak kezdtek hívni a kertjeikben tartották. Az istenfiú pedig gondoskodott róluk, ezért uralkodóként tisztelték. Egy ízben a nép panaszkodni kezdett, hogy éhes. Az istengyermek nem tudta, hogy mi az éhség, és megkérdezte Anyát, hogy mit tegyen. Anya pedig elmagyarázta, hogy kellenek zöldségek és gyümölcsök, amik csillapíthatják az étvágyukat. Az uralkodó ezért fákat és palántákat tervezett a kertekbe, melyekről piros, narancsszín vagy zöld gömbök nőttek, és az állatok is örömmel fogyasztottak belőlük. Van ura minden problémát megoldott. Ha szűk volt a ház és a kert az állatok számára, erdőt készített a város mellé, ha új épületekre volt szükség, a fiú intézkedett…

– És templomot emelt a város szélére, Vagyok tiszteletére – motyogta Nadja. Ookami felvihogott. Akárhogy próbálta leplezni, a nevetése túlontúl szárazra sikerült.

– Kezdem azt hinni, ma csak ezért mondatod el velem a mesét…

Nadja alig hallhatóan suttogta:

– Azt hittem, neked nincsenek titkaid, Uram. De úgy tűnik, több is van…

Ookaminak elege lett. Egy darabig nem szólt, de aztán kibökte:

– Ki vele, mit mondott neked Anya?

A szolgáló habozott.

– De ugye, nem leszel mérges? De igen… Máris az vagy.

A fiú nem hitt a fülének. Mikor volt ő utoljára mérges?

– Nem leszek. Na, mit mondott Anya? Várjunk, ezt már kérdeztem. Csak nem kaptam választ.

Nadja igyekezett kerülni az uralkodó pillantását.

– Azt, hogy… Azt, hogy azért nem beszélsz többé Vagyokkal, és amiatt nem hozod szóba a nevét…ami Ketoval is van. Mert vissza kell adnod az embereket a Teremtőnek. Kölcsön kaptad őket. Anya így fejezte ki magát. Ezért haragszol rá. Ezért nem szólsz hozzá.

Ookami visszafojtotta lélegzetét, és sokáig nem szólt. Most igazán nem akarta feszegetni ezt a témát.

– Nem tudok ehhez hozzátenni – nyögte ki nagy nehezen. A hangja inkább fáradt volt, mint feldúlt. Nadja szinte itta a szavait, s még közelebb is hajolt hozzá. Ookaminak egy álmélkodó bogár jutott eszébe a lányról.

– Egyszerűen ennyi az egész – mormolta az istenfiú. – Vagyok az egyik kezével ad, a másikkal meg elvesz. Ebben nincs semmi nemes. – A foga megcsillant, de mosolyba kényszerítette vicsorát. Nadja félénken nyúlt az uralkodó karja után, és finoman megszorította.

– Nem olyan rossz, mint gondolod.

Hosszas hallgatás nehezedett a vállukra. Ookami azon törte a fejét, hogy hogyan kerekedhetett ki az ártatlannak induló diskurálásból ez az egész. Az emberek néha úgy cserélgetik a kedélyüket, mint az álarcokat. Mindegyik maszk az övék, a személyiségük része, de mindig másikat öltenek fel. Azt, amelyikre éppen szükségük van. Míg ezen gondolkozott, a köntöse ujját babrálta.

– Menj most el – mondta végül hidegen.

Mentegetőzésként a lány fejére tette a kezét, és esetlenül simította meg a haját. Nadja nem ellenkezett,s az uralkodó szinte fel sem fogta, mikor a szolga távozott.

Ookami egyre csak a holdat bámulta, amit annyira szeretett. A mellkasában kín és öröm egyszerre kezdett lüktetni, egymásnak feszülve, majd szétfeszítve a tüdejét. Mindaz, ami most előtte hevert, a házak, az utcák, a bennük lakó életek… Mindez az ő ötleteiből fogant, de mégsem mondhatta a magáénak. Van falai elvont formákba rendeződtek az éjszaka homályában, s fiú tekintete végigszaladt az utak kacskaringós vonalain, felbukdácsolt a lépcsők recéin, és lesiklott a fények által rajzolt éleken.

Mikor a szobájába ment, hogy álomra hajtsa a fejét, Anya altatódalát dúdolta magában, hogy nyugalmat leljen, míg a lelke egyre csak nehezedett. Ahogy forgolódott, a képzeletbeli hangok lassan sűrű masszává formálódtak, és súlyos, áthatolhatatlan bevonatba foglalták a tagjait. A nehezék aztán a föld alá húzta, ő pedig lecsillapodva süllyedt vele a mélység gyomrába. A sebes mozgás boldoggá tette, de tisztában volt azzal, hogy nem lesz mindig így. Hogyha felébred, elmúlik ez a jóleső érzés.

Állatmesék II.

Figyellek téged!

Steril nem szívesen fogta meg a vonatajtó kilincsét puszta kézzel. Sportos bőrtáskájából, mely mindig könnyeden lebegett az oldalán, rendszerint egy zsebkendőt vett elő, és azzal nyúlt a szennyezett tárgyakhoz. A vonatok kilincseit különös óvatossággal kezelte, hiszen soha nem lehetett tudni, hogy miféle állat hagyta rajta a baktériumait. Ő nem lehetett olyan, mint a többi nyest, ezt már kölyökkorában megfogadta. Nem is volt olyan. Az ő mancsai mindig ragyogtak, míg a többieket nem érdekelte a higiénia.

Ha történetesen olyan helyzetbe keveredett, amelyben a zsebkendőhasználat kellemetlen lett volna − hölgyek előtt ugyanis rosszul érezte volna magát emiatt −, utólag fertőtlenítő folyadékkal varázsolta makulátlanná apró ujjait. Most is egy hasonló szituációba csöppent: egy hosszú szempillájú cicalány ugyanis éppen akkor akart felszállni, amikor ő. Természetesen illetlenség lett volna hagyni, hogy a nő maga nyisson ajtót, egy gentleman ilyet soha nem tenne.

– Csak Ön után – mondta hetykén kitárva az ajtót, azzal a bizonyos magabiztos mosollyal az ajkán, melyről mindig azt képzelte, hogy ellenállhatatlanná teszi a külsejét.

A macskakisasszony visszaragyogott rá, és fellibbent a járműre, abban a hitben, hogy a nyest a hátsóját szemléli e pillanatban. Steril azonban kizárólag a baktériumokra koncentrált, s mikor a lány visszanézett rá, a nyest arcáról eltűnt a magabiztosság, és tömény undornak adta át a helyét. A macska joggal feltételezte, hogy ez a torz pofa az ő külsejének szól, és sértődötten fújva eltipegett. Steril ebből semmit nem vett észre. Gyorsan előszedte a fertőtlenítőt, mit sem törődve az újabb felszállók tömegével, akik elől elállta az utat. Sebtében, levegőt sem véve, bedörgölte vele a tenyerét. Annyira belemerült a folyamatba, hogy az sem zavarta túlságosan, mikor egy óvatlan kacsa az oldalába könyökölt, ahogy elhaladt mellette. Lényeg, hogy a kezei rendben voltak. Miután végzett, elégedetten sóhajtott egyet. Aztán hirtelen megrázta a fejét, és a kacsa után bámult, akiből már csupán néhány zöldes farktollat láthatott.

„Ez biztosan nem az a kacsa”− nyugtázta.

Az első osztályra váltott jegyet, s míg az ülését kereste,  igyekezett kizárni az agyából az esetleges baktériumforrások veszélyeit.

„Amíg van fertőtlenítő, addig semmi gond nem lehet” − mondogatta magában.

A kijelölt helyéhez egy koala családon kellett keresztülverekednie magát, s ugyan felettébb bosszantotta az eukaliptuszzabálók sznob, ám annál pofátlanabb viselkedése, mégis derűs képpel kerülgette őket. Az egyik kölyök történetesen Hitler-bajuszt ragasztott az orra alá, és felsőbbségesen méregetve Sterilt, erőltetett raccsolással hátraszólt neki a válla fölött.

– Mein Schatz, csak nem meglázott a kettőhúsz?

A rokonai horkanva felröhögtek, majd gyorsan előrefordultak.

„A koalák parasztok” – jegyezte meg Steril, amíg elhelyezkedett a székében, ám közben barátságosan kacsintott a kölykök felé. A beszólás a sérójának szólt, amit mindig nagy gonddal fésült felfelé. Gyorsan leellenőrizte a fejszőrzetét az ablaktükörben.

„Elég lezser” – állapította meg. A tükörképéről az iménti macskalányra tévedt a pillantása, aki éppen a nyest előtti ülésen foglalt helyet. A lány felállt, és mindenféle fertőtlenítés és zsebkendő nélkül a koszos ablakkeretre támasztotta a karjait és az állát. Steril szemöldöke görcsösen vonaglott, s a felső ajka szélét – mintha egy láthatatlan zsinór mozgatná – az orra felé csavarta a viszolygás.  A macska megvetéssel nézett vissza rá.

Az út további része a kezdésnél valamivel kellemesebben telt, nem kellett senkivel felesleges kommunikációt folytatnia, így derűsebb szívvel tervezgethette jól megérdemelt pihenőjét, melyet egy hangulatosnak ígérkező vidéki szállodában készült eltölteni. Nagy szüksége volt már a kikapcsolódásra, hiszen az utóbbi hónapokat megfeszített munkával töltötte. Éjt nappallá téve írta sziporkázónál sziporkázóbb cikkeit, nem evett rendesen, nem aludt, s csak néhányszor ment szórakozni. Nem annyiszor, mint ahányszor lehetősége adódott volna rá. A tisztálkodásra azonban mindig volt alkalom, fáradhatatlanul mosta a mancsait, sokszor csupán azért, hogy pihentesse elgyötört agyát a megnyugtató tevékenység közben.

Érzelmileg is frusztráló időszakon ment keresztül az egyik munkatársa, egy Berry nevű kacsa miatt, akire nem szívesen gondolt, így most nem örült a semmiből felbukkanó szárnyas ismeretlennek. Berry tördelőként dolgozott ugyanannál a szerkesztőségnél, ahol Steril. A kacsa szabad idejében egy pszicho-horror regény megírásával foglalatoskodott, melynek a Figyellek téged! címet adta. A regény egy kettős személyiséggel rendelkező vadkacsáról szólt, akinek az egyik „fele”, Ted, azzal terrorizálta a másikat, Nedet, hogy evés, pisilés és fogmosás közben vizslatta őt. Steril persze megígérte, hogy elolvassa a remeknek ígérkező kéziratot, és ajánlást is ír hozzá, sőt, elküldi az egyik irodalmi lapnál dolgozó ismerősének, és elintézi, hogy a regény folytatásokban megjelenjen.

Néha megesett Sterillel, hogy kicsit többet ígért, mint kellett volna, de ilyenkor csak a jó szándék vezérelte. Eléggé elúszott az olvasással, de mivel mindig megtartotta a szavát, öt hónap alatt végigrágta magát a történeten. Pontosabban beleolvasott, néhányszáz oldalt ugyanis ki kellett hagynia a sztoriból. Annál a résznél egyszerűen nem bírta tovább, amikor Ted kezdett el rettegni, hogy mégis Ned szórakozik az állandó megfigyeléssel, és már nem lehetett tudni, hogy tulajdonképpen ki terrorizál kit. Steril ennél nagyobb baromságot még életében nem vett a kezébe, és szépen átlapozta a könyv háromnegyedét, mert nem akarta, hogy az agysejtjei elpusztuljanak olvasás közben. Berry röviddel ezután mégis a következő e-mailt kapta a barátjától:

– Öregem, a kézirat zseniális. Elismerésem! Már írom is hozzá az ajánlót.

Berry soha nem látott belőle semmit, és akárhányszor kérdezte a kollégáját, hogy végül megvan-e az ajánló, Steril széles mosollyal rázta le őt.

– Persze, már megvan, csak még átfogalmazom egy kicsit.

Ez körül-belül három hónapig tartott, és Steril valahogy mindig lekopott, mikor Berry a közelben volt. Mindez persze azért történt, mert Steril nem szerette volna megbántani a barátját. Egy ferde este alkalmával azonban a nyest  elfeledkezett a nagy jóindulatról, és egy kis telefonbetyárkodással köszönte meg a kellemes olvasmányt Berrynek. Éjfél körül járt az idő, mikor a kacsa telefonja megcsörrent.

– A nevem Ned – szólt a hang a vonal végéről. – A Paranoia nevű kiadó főszerkesztője vagyok és a kezembe került az ön műve. Nagyon szeretném publikálni. Szuperül nézne ki könyv formában. Már a borítót is elképzeltem. Lenne rajta egy visszataszítóan bambuló kacsa illusztrációja, alatta a Figyellek téged! felirattal. Oltári félelmetes lesz, és egyben szenzációs. Magának mi a véleménye?

Berry dühösen csapta le a telefont, ami pár másodperc múlva ismét megszólalt. Megint Steril szórakozott.

– Halló, itt Ted beszél – recsegte a részeg nyest. – Szerintem az a borító túlságosan nyomasztóan hatna az olvasókra. Tömeghisztéria lenne belőle. Ne hallgasson Nedre.

Berry annyira megsértődött, hogy többé rá sem nézett a nyestre. Steril örült ennek a ténynek, legalább nem kellett kerülnie őt. Egy szerkesztőségi bulin azonban Steril hátborzongató üzenetet talált a kabátzsebében. „Hamarosan” – valaki ezt a mondatot firkantotta egy cetlire.
„Biztosan a zakkant kacsa" – állapította meg a nyest, és úgy tett, mintha nem zavarná az ügy. Zavarta. Azóta valahogy több kacsát vett észre a környezetében, és mindig azon szorongott, hogy a „Hamarosan” talán valódi fenyegetés volt.

Most is ez járt a fejében, és hirtelen csillapíthatatlan vágy öntötte el, hogy víz érje a kezeit. Csak egyetlen baj volt. Gyűlölte a nyilvános WC-ket. Egy darabig őrlődött, hogy mi legyen, de aztán úgy döntött, csak nem hal bele, ha kimegy. Mikor a mosdó felé igyekezett, kis híján elvágódott egy madár kinyújtott, úszóhártyás lábában. Steril megpördült a tengelye körül, és megpróbálta kiszúrnia a tettest, de az addigra egészen behúzódott az ülése mögé, és csak egy szürkés csőr vége bukkant elő a támla mögül.

„Már megint! De az nem lehet. Sok kacsa van, aki nem Berry.”

Folytatta az útját a mellékhelyiség felé, s a felmorajló rosszindulatú kacagás alapján feltételezte, hogy a koalagyerkőcök a szemtanúi voltak az esetnek. Azt is hallotta, ahogy a Hitler-kölyök halkan megjegyzi a többieknek:

– Ilyen, mikol valaki kacsalábon folog. – A társai visítva nevettek.

A WC ajtó előtt megtorpant, elővette a zsebkendőt. A pofája ismét megrándult, az ajtó kinyílt, majd becsapódott mögötte. A helyiség annyira pici volt, hogy alig fért be, a hasát teljesen be kellett húznia, hogy bepréselődjön. Első osztály ide vagy oda, ő semmi mást nem érzett, csak a különféle végtermékek bűzét, hiába próbálta valaki hypoval, sósavval és illatosítóval elfogadhatóbbá tenni a körülményeket. Steril izzadni kezdett.

– Nem érek hozzá, nem érek hozzá – motyogta, ahogy megpróbált a lehető legtávolabb araszolni a WC kagylótól. A vonat azonban zökkent egy nagyot, és ő nekivágódott a mosdónak, amit a fertőzések melegágyának vélt. Kieresztett egy egészen nyúlfarknyi sikkantást.

Szégyenében villámgyorsan betapasztotta a száját, majd ismét fujjogásban tört ki, hiszen még kézmosás előtti fázisban sikerült az arcát megérintenie. A helyzetet drámainak titulálta, és most már biztos volt benne, hogy mégis életét veszti ebben a kálváriában. Szinte látta magát kívülről, melyben ő, mint egy rettenetes film főhőse felveszi a harcot a mutáns baktérium-szörnyek ellen. Ahogy a tükörbe bámult a baci-monstrumok visszataszító rémképét elnyomta a kacsával történt eset gondolata.

„Mindez csak a fejemben van” – nyugtatgatta magát.

Aztán felnevetett és egy zsebkendő segítségével eltekerte a csapot, alaposan megáztatta a mancsait, majd  benyúlt a táskájába a fertőtlenítőért is, biztos ami biztos alapon. Az üvegcse azonban nem volt sehol. Steril könyékig elmerült a táskában, egyre idegesebben kotorászott, de cselekedetének nem volt semmi eredménye. Már a fejét is beledugta, megrázta a batyuját, de sehol semmi. Az orra és a szája akkorát rándult, mint még soha. Már majdnem belerúgott a falba dühében, de hirtelen eszébe jutott, hogy valószínűleg akkor pottyanhatott ki a szer, mikor – ahogy a koalák mondanák – éppen kacsalábon forgott.

Még arra sem volt ideje, hogy pánikba essen, mert a vonat egy megállóhoz érkezve nagyot fékezett, és Steril ezúttal nem kerülhette el a rettegett WC csészével való találkozást sem. Akkorát visított, mint egy szűz malacleányka. A sikoly azonban hamar a torkára forrt, mert az ajtó váratlanul kivágódott és egy kacsa alakja tűnt fel, ahogy vészjóslóan nézte őt, tekintetében gyilkos indulattal. Ő volt az, Berry, ez most már bizonyosságot nyert előtte, teljes életnagyságban. Steril elájult, s mire felocsúdott, a földön találta magát tökéletesen kacsamentes, ám baktériumoktól hemzsegő környezetben.

Ezúttal csak egy mini sikolyra futotta az energiájából, gyorsan bevizezte magát, ahol csak tudta, és úgy ahogy volt, csatakos testtel visszavánszorgott az ülőhelyéhez. Remélte, hogy Berry akciója ebben ki is merült, és elhatározta, hogy szemrehányóan morog majd a kacsára, mikor elsétál mellette, de Berry persze nem ült a helyén.

– Nagyon ügyes – dühöngött Steril, ahogy nagy nehezen elhelyezkedett a székében. Az előtte ülő cica, bizonyára elmebetegnek nézhette őt a nedves külső, az állandó fintorgás, és a motyogás miatt, mert úgy nézett rá, mint a véres rongyra. Sterilnek ekkor eszébe jutottak a koalák. Félve hajolt előre, hogy meglesse, vajon ismét rajta röhögnek-e. Természetesen őket sem kellett félteni. Mint a dominók, ülő helyzetben szép sorjában a nyest felé fordultak, tökéletesen rezzenéstelen pókerpofával. Most már mindegyikük orra alatt ott virított a Hitler-bajusz, a kezükben pedig egy-egy vaskos könyvet tartottak, egy üveges szemű kacsa fényképével. A borító alján hatalmas, feketével szedett betűkkel csillant meg a cím: Figyellek téged!

Steril szinte sajnálta, hogy ez a szívatás nem az ő ötlete volt.

„Még a koalákat is bevonta a kis senkiházi” – morfondírozott. Ám ekkor minden előzmény nélkül felpattant a székéből és velőtrázó ordítást hallatott. Valaki, egy szárnyas egyén, kinyúlt az ülés alól, és nyálkás tollakkal megérintette a nyest vékony lábait.

Steril bevágta a fejét a csomagtartóba, és néhány táska lepotyogott a földre. A macska a nyesttől való félelmében az ülése sarkába sajtolta magát, és remegve odasúgta a mellette ülő pandának:

– Nem hívná a biztonságiakat, kérem?

Mielőtt még a vonat elindulhatott volna, két egyenruhás kutya jelent meg, és udvariasan, ám határozottan letessékelték a nyestet. Steril nem ellenkezett, elege volt már Berry ötletes, ám annál betegesebb játékából. Ahogy biztonságiak karonfogva elvezették, a nyest a szeme sarkából még jól látta, amint az egyik koalakölyök élvhajhász fejjel az arcára dörzsölte az elveszettnek hitt fertőtlenítőszert.
– Kivételesen jobb lent, mint fent – sóhajtotta az állomás előtt ácsorogva.

Igaz, a hétvégének lőttek, de szerencsére nem jutottak messzire a lakhelyétől, így könnyen visszautazhatott a fővárosba. Csakhogy a hazafelé vezető út maga volt a pokol, s Steril megint nem tudta, hogy a képzelete játszik vele, vagy Barry ennyire találékony és fáradhatatlan. A buszállomás felé bandukolt, s úgy rémlett, mintha egy kacsa ült volna az egyik trafikban, és árgus szemekkel méregette volna őt. A buszra felszállva olyan jegyet kapott a sofőrtől, amire valaki ráírta, hogy: „Látlak.”

Az előtte ülő lúd egy olyan újságot olvasott, ami tele volt bikinis, ám természetellenesen nagy fejű, és vizenyős tekintetű vadkacsákkal, és egyszer esküdni mert volna rá, hogy egy kacsafej bukkant fel a busz ablakának túloldalán. Mindemellett Steril annyira koszosnak érezte magát, hogy folyamatosan a saját bundájába törölgette a tenyerét, és arról álmodozott, hogy hazaérve azonnal beleveti magát egy hatalmas kád vízbe. Nagy nehezen eljött a várva várt pillanat, Steril úgy érezte, mintha évek teltek volna el azóta, hogy reggel felszállt az elátkozott vonatra. Végre valahára bent volt a házban, benyomult a fürdőszobába, megnyitotta a csapot. Nem jött a víz. Gyilkolni akart, kacsát enni reggel, délben és este. Csengettek. Akkora erővel tépte fel az ajtót, hogy az majdnem kiszakadt a helyéből. A ház megremegett. Sehol senki.

– Gyere ide te mocsok, hagy nyomjam ki a guvadt szemeidet! – üvöltötte a nyest. Ekkor azonban hápogás helyett mintha galambkurrogást hallott volna. Steril felnézett az égre. 

Állatmesék I.


Galambintelligencia

Avagy piszkos megoldások kényes ügyekre

Nem hitt a szemének, mikor ezt a címet olvasta. A szemüvegét fentebb tolta a csőrén. Kissé szipákolt, mint mindig, mikor felbosszantotta valami. Mara, a felesége ezért általában leszidta őt, már szinte hallotta, ahogy az asszony tárgyilagosan közli: 

„Edwin, kérlek, fújd ki a csőröd, vagy fejezd be. Idegesítesz.”

Mara azonban most nem volt mellette, így a várt korholás elmaradt. Edwin fülelt, hátha kiszüremlik Mara hangja a konyhából. Az asszony többnyire távolból is mindent hallott, és messziről is remekül tudott szurkálódni. Ezúttal semmi.

Legtöbbször élvezte a reggeli kávézgatást a rendezett asztal mellett, a frissen mosott abrosz illatával, a fényben pompázó, fehér cukortartó látványával. Mara mindig, mindent olyan szépen eligazított, az étkező csillogott a tisztaságtól, a tálalószekrényen egyetlen porszem sem terpeszkedett, vidám terítők, a tálakban pirosan mosolygó almák, az ablakok karnisain gondosan vasalt függönyök teremtették meg az otthon meleg hangulatát. Edwin ezért szerette meg annak idején a feleségét, ez vonzotta a filigrán kis galamblánykában, és ezért képes volt elviselni a dorgálást is: a rend szeretete, az, hogy átláthatóvá és ragyogóvá tesz mindent, és így az élet apró örömeit is élvezetessé teszi számára.

Edwin azonban most nem tudott a renddel foglalkozni, valami más kötötte le a gondolatait. Előre dőlt, és a betűket vizslatta. Persze, akárhányszor leellenőrizte, mindig csak ugyanazt látta. Sohasem állította volna magáról, hogy kifejezetten intelligens. Tudta, hogy megvan a sütnivalója, és ezt remekül kamatoztatta az életben. Ebben a lapban azonban nyilvánvalóan szarkasztikus felhanggal szerepelt az intelligens szó. Az újságcikk utolsó hasábja alá vándorolt a pillantása, és a szerző, egy bizonyos K. Egyenyest Steril nevét betűzte ki.

„Az az átkozott firkász ragadozó.” Elfutotta a pulykaméreg, ahogy a nyestre gondolt, és maga előtt látta az újságíró provokatív tekintetét, a feketén fénylő, hegyes kis orrával és peckes bajuszával. Amikor először megpillantotta őt, úgy vélte, a nyest alattomos pofával rendelkezik a ravasz mosolya miatt, de aztán elhessegette a baljós megérzést. „A nyestek általában alattomosnak tűnnek”– ezzel zárta le a dilemmát.

Gyanakvása azonban újabb táptalajt kapott, mikor az újságíró elárulta a lap nevét: Higiéniai szemle – A makulátlan hírközlésért. Jól tudta, hogy nevével ellentétben ez egy szennylap, tele ócsárlásra kiélezett rovatokkal, disznók által kiötölt viccekkel, és ledér nőstények fotóival. Pletykalap a tanult fiatal nemzedék számára, akik a kultúra álarca mögé rejtőzve szeretnek véres csontokon rágódni.

Jól tudta, de most ostoba módon mégis szemet hunyt felette, hiú reményeket táplálva, hogy ez az interjú kivételesen az ifjúság javát szolgálja majd. Nagy szippantás, majd hallgatózás. Semmi. Mara – úgy látszik – nagyon elmélyült a gondolataiban. 

„Nem szabad, hogy meglássa az újságcikket. Ha tudná, miről szól.” Edwin körülnézett, hogy egészen biztosan egyedül ücsörög-e az étkezőben. Hátrafordult, s Mara szoknyájának libbenését pillantotta meg a konyhaajtóban. Aztán ismét az újság fölé görnyedt. Jobb, ha gyorsan elolvassa, majd észrevétlenül a kukába dobja.

K. E. Steril:

„A tüzes róka” nevű bár nagyon kellemes a szemnek, a mancsokat azonban célszerű az asztalon tartani. Legújabb interjúnk helyszíne egy rendkívül fülledt, temérdek vizuális gyönyört ígérő vendéglátó helyiség, ahol számtalan ellenállhatatlan rókalány lesi az ide érkezők óhaját, ám a nyúlkálást harapással jutalmazzák. Bámészkodni persze lehet, és érdemes is. A helyet nem én választottam – bár nem panaszkodom –, interjúalanyom, Dr. Edwin, az Állattudományi Egyetem Galambszociológiai Tanszék vezetőjének, valamint az EEGJ (Egyesült Erővel a Galambok Jogaiért) párt elnökének ízlését dicséri. Doktor Úr – vagy Elnök Úr, nem tudom, melyik megszólítást kedveli –, elárulná az olvasóinknak, hogy miért pont ide vezetett az utunk?

Dr. Edwin: (köhint)

Igazából azt gondoltam, hogy a „Tüzes róka” egy whisky-féleség. (nevet) Régóta szerettem volna kipróbálni. Nem mintha annyira odáig lennék az alkoholért, természetesen.

K. E. Steril:

Természetesen, nem is gondoltuk másként. Kedves Doktor, cikkünk témája a galambok viselkedésének megítélése a huszonegyedik század állatközösségeinek szemében. Az ügy régóta közszájon forog, és még ma sem vesztette aktualitását. A legújabb kutatások szerint – melyet svéd galambszakértők publikáltak a közelmúltban – a legtöbben még ma is negatívan ítélik meg a galambok szokásait, pedig a galambszociológiai tudományos szaklapok már jó ideje új szempontok alapján tárgyalják a problémát. Ha jól tudom, Önnek is megjelent számos híressé vált dolgozata a témában.

Dr. Edwin:

Valóban, mindig is kiemelt figyelmet szenteltem ennek a kérdésnek. Persze sohasem szerettem volna olyat állítani a galambokról, ami nem igaz, éppen ezért a tanulmányaim nem kimondottan – ha szabad ezzel a kifejezéssel élnem – galambmentegető szándékkal íródtak. Ezért sokan elmarasztaltak a pályafutásom során, de az objektív látásmódomra mindig is büszke voltam.

Tény, hogy a galambok sok furcsa szokást halmoztak fel, ám a szokások hátterében bonyolult társadalmi tényezők állnak.

K. E. Steril:

Mondana az olvasóknak néhány példát arról, hogy melyik kutatására a legbüszkébb?

Dr. Edwin: (elmereng)

Igazából a közlekedési szituációkkal foglalkozó előadásaimat említeném első körben.

K. E. Steril:

Amennyiben helyesek az információim, ez a „Galamb versus kerékpár” című előadássorozata lesz.

Dr. Edwin:

Igen, nagyon jól informált. Valóban. Megfigyeléseim szerint ugyanis fajtársaim többsége – bizonyos tanult viselkedési formáknak engedelmeskedve – a száguldó bicikli elől képtelen elmenekülni, és a kerék alá szalad.

Az előadásaimban azt vizsgáltam, hogy milyen összetett, pszichológiai és társadalmi kényszerek határozzák meg ezt a mechanizmust. Abból indulok ki, hogy a biciklisek elnyomó rétegként jelennek meg az ehhez hasonló helyzetekben, és olyan ellentmondásos reakciót váltanak ki az elnyomott, gyalogos félből (jelen esetben a galambokból), mint például a szuicid attitűd. Sokan tagadják, hogy a galambok öngyilkos hajlammal rendelkeznének, de sajnos van benne valami.

A fontos az, hogy rákérdezzünk: honnan ered az önpusztító beidegződés? A biciklis társadalom egyáltalán nincs tekintettel a galambok földi közlekedési kultúrájára, (ami az élelemkereső, lassan, bámészkodva haladó közlekedési hagyomány lenne), s a sebességszenvedélyt képviselő csoport alárendeltként tekint a szemlélődve haladó csoportra. A galambok ebben az alá-, fölérendeltségi viszonyban öntudatlanul a veszélyt választják megoldásként.

K. E. Steril:

Igazán lebilincselő eszmefuttatásnak tűnik. Szeretettel ajánljuk az olvasóinknak. Hasonló gondolatokat pendít meg „A galambok szemétevése, mint súlyos társadalmi deviancia” című doktori disszertációjában is. Kérem, erről is mondjon nekünk néhány szót!

Dr. Edwin: (felcsillanó szemekkel)

Ez lett volna a második kedvenc téma a részemről. Nagyon örülök, hogy rákérdez. A disszertációm lényege az – bár elég nehéz röviden és velősen összefoglalni –, hogy a galambok kívülről jövő, erőszakos beskatulyázás hatására vállalják fel a szemétevés aktusát. Ez abból a tévhitből származik, hogy a galambok születésüktől fogva tisztátalanok.

Ez természetesen társadalmi konstrukció, de a galambok – minthogy nem tehetnek mást – igyekeznek ennek az elvárásnak megfelelni. Ez ugyanolyan jelenség, mint a „jó fióka-rossz fióka” effektus. Ha valakit eredendően rossznak állítanak be, az egy idő után a saját vállára kanyarítja a negatív szerep köntösét. Hosszú az út, míg a skatulyák alól kiszabadulunk, és nekünk is sokat kell tanulnunk azért, hogy ezek a bélyegek megszűnjenek.

K. E. Steril:

Ezek szerint Ön sokat dolgozik azért, hogy a galambokat egyszer jobb színben láthassák az állatok. A tanulmányait is ezzel a szándékkal fogalmazza meg, elfogultság és ferdítés nélkül, felvállalva a rossz berögződéseket is.

Dr. Edwin:

Így van. Az a cél, hogy meglássuk a hibáinkat, feltárjuk azok okait, és a már emlegetett negatív szerep köntösét levegyük a galambokról.

K. E. Steril:

Nagyon érdekes, amit mond. Annál is inkább, hogy mindezeket egy olyan galamb szájából – elnézést, csőréből – hallhatjuk, akinek a „pottyantós incidensként” elhíresült, kellemetlen történet kötődik a nevéhez .

Dr. Edwin: (zavarba jön)

Fogalmam sincs, mire céloz.

K. E. Steril:

Engedje meg, hogy felfrissítsem a memóriáját. Arra az esetre gondolok, mikor egy parlamenti vita során, még a rendszerváltás előtt –idézem – „sugárban lefosta” egy majomszabású vállát, a „Kit tiltsuk ki a közterekről? A galambokat vagy a csöveseket?”−vita során. Árulja el, ezzel a cselekedetével milyen színben kívánta feltűntetni a társait?

Dr. Edwin: (higgadtnak próbálja mutatni magát)

Nem tagadom, hogy így volt, és ez valóban nem vet jó fényt a galambokra. Viszont engedje meg, hogy leszögezzem. Az incidens úgy kezdődött, hogy a majomszabású a lábam elé piszkított.

K. E. Steril:

Valóban. Mindazonáltal ne hallgassuk el az olvasók elől az igazságot: a majomszabású párttag a galambok tűrhetetlen magatartása elleni tiltakozásul cselekedett így. Vagy talán tagadja, hogy a köztéri galambok – csakúgy, mint Ön – előszeretettel pottyantanak a járókelők fejére?

Dr. Edwin:

Nem tagadom. Néhányszor előfordul, de azt más állatok sem veszik figyelembe, hol illendő az ürítés.

K. E. Steril:

Kérem, ne térjen el a tárgytól!

Dr. Edwin: (nagyot szippantva)

Figyelje csak meg, hogy a kutyaürülék-gyűjtő helyek esetében sohasem a kijelölt területen van a kutyapiszok, hanem mindig mellette. Nem értem, miért mindig a galambokat kell pocskondiázni. A majomszabásúak ideje pedig lejárt, örüljenek, hogy a homo sapiens-kertekben, rendezett körülmények között mulattathatják a látogatókat, jó pénzért.

K. E. Steril:

Most nem a kutyákról van szó, és egyáltalán nem célom a pocskondiázás. Illetve, kérem, tartózkodjon a szélsőséges megjegyzésektől, ez egy liberális lap. Épp elég sajnálatos, ami a majomszabásúakkal történt a rendszerváltás óta. Csak arra szeretnék rávilágítani, hogy érdekes, hogy egy ilyen intelligens galamb, mint Ön, ilyen alantas megoldásokhoz folyamodik. Erről nem írna egy tanulmányt?

Dr. Edwin:

Ön gúnyolódik. A részemről befejeztem. (feláll és távozik)

K. E. Steril:

Kedves Olvasóim, az interjú ezen a ponton sajnos véget ér, az objektív információközlést elsöpörték a viharos indulatok. Szerencsémre a rókapincérnő egy Dirty Pigeon- koktélt ígért nekem az előbb, bízom benne, hogy az elnevezés ellenére fogyasztható. Útravalóként pedig egy jó tanács: bármilyen álláspontot képviselnek is, soha ne szarjanak egymásra!

A rendezett kis asztalka akkorát puffant cukortartóstól, mindenestől, hogy Mara rémülten reppent elő a konyhából. Mire odaért, az edények ripityára törtek, Edwin tollazatát pedig barna, cukortól ragacsos kávé borította, míg ő tombolva rugdalt mindent, ami csak az útjába került.

A szétcincált újság néhány darabja bánatos táncot lejtett a levegőben, majd a szeretett férj feje búbján landolt. Marában megállt az ütő a felfordulás láttán.

– Az isten szerelmére, megvesztél? – lehelte döbbenten a galambasszonyság. Úgy rémlett neki, mintha Edwin csőréből a düh füstgomolyaga tört volna elő.

– Mara! Hozd a hashajtót! – fújtatott a férje, míg a szárnyával megpróbált eltávolítani egy barna masszafoltot a homlokáról.

– Szeretnék átadni egy szép csomagot egy nyest ismerősömnek. 

Illusztráció: Balanyi Erika